Shock!

Kis túlzással azoknak a zenészeknek lenne nehéz felsorolni a nevét, akikkel Mike Portnoy nem működött még együtt valamelyik projektjében, így az utóbbi évtizedben már csak hellyel-közzel követtem, mi mindent halmoz egymásra az örökmozgó dobos. A helyzet azonban egyből megváltozott, miután Mike kilépett a Dream Theaterből – innentől fogva nem ezredik és ezeregyedik side projektekről van szó pár óra alatt összejammelt lemezekkel, hanem főprofilként futó, teljes fordulatszámon pörgő bandákról. Mike persze továbbra is több vasat tart a tűzben, de az Adrenaline Mob motorja elég rendesen beindult az utóbbi hetekben, így nincs okom kételkedni abban, hogy valóban normális zenekari működést terveznek, nem pedig hektikus stúdiózgatást, amikor épp ráérnek.

Akármilyen vállalhatatlan körülmények között került ki Portnoy a Dreamből, bevallom, egyből lelkes lettem, amint megtudtam, hogy Russell Allennel közösen készül valamire. Amikor pedig még egyik kedvenc gitárosom, Rich Ward, a Stuck Mojo riffmestere is bekerült a képbe, már tényleg nehezemre esett kivárni a végeredményt. A három nagy nevet az ifjú gitárvirtuóz, az errefelé még ismeretlen Mike Orlando és Paul DiLeo basszer egészíti ki, és mivel a csapat ezekben a hetekben már aktívan turnézik a tengerentúlon, nem csoda, hogy gyorsan kiadták ezt a négy saját számot és egy feldolgozást rejtő EP-t. A megafelállások persze gyakran irreálisan magasra srófolják az elvárásokat, nincs ez másként most sem. Russell és Mike éppen ezért okosan igyekezett is elejét venni a „de azért a Dream Theater meg a Symphony X sokkal jobb" típusú fanyalgásoknak: jó előre leszögezték, hogy az Adrenaline Mob nem okosan komplex progresszív metalban, hanem annál nyersebb, durvább, korszerűbb zenében utazik. Mintha Ronnie James Dio énekelne egy Disturbed, Godsmack típusú modern metal csapatban – szóltak a beharangozó nyilatkozatok.

Mindez persze csak félig-meddig igaz, de a négy saját nóta ismeretében értem, mire céloztak Mike-ék. Ha a fenti hasonlat nem is fedi maradéktalanul a valóságot, annyi bizonyos, hogy az Adrenaline Mob jóval utcaibb hangzású, mint a két nagyság, azt azonban nem állítanám, hogy semmi köze a Dream Theaterhez. Valóban zúzósabb, röfögősebb, dühösebb ez a csapat, mint a Dream, és itt nincsenek billentyűk sem, de a New York-i progmetal királyok legsúlyosabb, legagresszívebb dalaival azért befigyel némi enyhe rokonság. A szólóknál meg már csak azért is elég nyilvánvaló a párhuzam, mert Orlandóra hallhatóan nagy hatást gyakorolhatott John Petrucci... A csávó egyébként tényleg állati jól játszik, nemcsak virtuóz, de értelme, íze is van a figuráinak. Mint ebből is lejön, Rich Ward ezúttal elsősorban ritmusgitárosként szerepel, én személy szerint biztosan elbírnék belőle többet is a dalokban, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy bármi is hiányzik innen.

Ami magukat a szerzeményeket illeti, azok természetesen jók. A legerősebb talán a nyitó Psychosane, ahol nemcsak a nóta építkezése tökéletes, de ennek tetejébe még roppant fogósak is Russell dallamai, a középtájt előkapott agyszaggató, jellegzetesen zakatolós Ward-rifftől pedig egyből a fülemig szaladt a szám széle. A Believe Me kezdőtémája tényleg nem nélkülözi a Disturbed ízt, de összességében erre sem mondanám rá, hogy ebben a formában simán beférne Draimanéknél. Allen jelenléte, dallamai annyira markánsak, hogy kizárnak minden komoly összehasonlítást, és Orlando hatalmas virgái is más irányba mutatnak. Mondanom sem kell, ebben sincs hiba egy szál sem, a refrén különösen szép ívet ír le.

A leghosszabb, hat és fél perces Hit The Wall gyorsabb, örvénylőbb tempókkal operál, Russell talán itt a legdühödtebb. Sokakat bizonyára meglep majd, hogy magához képest mennyire rekesztősre vette néhol a figurát, de szerintem jól áll neki ez a stílus is, akárcsak a direktebb, arcbamászóbb muzsika. A dal középtempós második felét domináló riff meg vicces módon a megszólalásig olyan, mintha csak a Füleki-Hegyi duó álmodta volna meg valamikor a Mood dicső napjaiban, a '90-es évek második felében... A legegyenesebb vonalú Down To The Floor azt a benyomást kelti, mintha csak egy modern groove metal csapat feszült volna neki néhány '70-es évekből megmaradt ötletnek, azokat a saját eszköztárukba átültetve. A zárásként felpakolt, ezerszer feldolgozott The Mob Rules meg nyilván a név miatt adja magát. Becsületesen elnyomják, Russell perfekt módon hozza Diót, Orlando pedig istenként gitározik, de ez a változat ennek dacára is olyan, mint a többi: bármikor jó hallani, az eredetihez azonban semmit sem tesz hozzá. Maga a hangzás egyébként vaddisznó, Portnoy pedig természetesen végig istenként dobol az egész anyagon. Stílusa összekeverhetetlen, de ez a zene mást igényel, mint a Dream Theater: groove-osabban, ösztönösebben, de továbbra is roppant izgalmasan, technikásan hozza magát.

Tudom, sokan másra számítottak az Adrenaline Mobtól, nekem azonban maximálisan igazolták a várakozásaimat ezzel a kis kedvcsinálóval. Ráadásul aligha lőtték el az összes patronjukat ebben a négy dalban, hiszen 2012 elején máris érkezik az első teljes nagylemez, amit az igazat megvallva már most sokkal jobban várok, mint mondjuk az új Dreamet (pedig az is érdekel). Mivel ez még csak egy EP, a pontozástól inkább eltekintenék, de ebben a bandában a hallottak alapján valóban ott rejlik a potenciál ahhoz, hogy üzemszerűen működő zenekarrá fejlődjön és elég gyorsan maga mögé állítsa a közönséget. Szóval hajrá! (És persze remélem, mielőbb megérkezik Mike John Sykesszal közös csapatának anyaga is...)