Shock!

Ahhoz képest, hogy az Amorphis tagjai előzetesen egész eddigi karrierjük leghatalmasabb vállalkozásaként emlegették ezt az új albumot, a The Beginning Of Times a legkevésbé sem képes meglepni az embert. Sőt, a magam részéről úgy érzem, a finnek olyan kiszámíthatóak, mint még talán soha. Persze mikor hozzák a maguk eszenciáját, ha nem éppen a Vejnemöjnenről szóló konceptalbumon? – kérdezheted, és még csak azt sem tudom válaszolni erre, hogy nincs igazad. Pláne, hogy a banda bő fél évtizeddel ezelőtt, Tomi Joutsen csatlakozásával visszatalált a legsikeresebb korszak zenei világához, és hallhatóan jól is érzik magukat ezen a vonalon.

Emberileg abszolút meg tudom érteni, ha egy zenekar az idő haladtával visszavesz a kísérletezésből, és a régebben bevált formulákat alkalmazza. Negyven felé haladva már nem babra megy a játék, a rockzenészeknél sem kizárólag az önmegvalósítás meg az „igyunk-szívjunk-szippantsunk-dugjunk minél többet" mottó számít: ott a megalapozott, de még törékeny egzisztencia, és a többségnél már éhes szájak is akadnak, akikről ugyebár gondoskodni kell. Ez minden generáció minden nagy nevénél így ment, és akár tetszik, akár nem, az Amorphist mára nagyjából másfél évtized választja el attól az időszaktól, amikor még ők voltak az új generáció, Európa feltörekvő, irányt mutató reménységei. Esa Holopainenék kapcsán 2011-ben nem ifjú titánokról, hanem megállapodott, érett arcokról beszélünk, akik már kiírták magukból az igazán korszakalkotó lemezeiket, és ugyanúgy nem lesznek fiatalabbak, ahogyan kitartó rajongóik sem.

Egyik irányban sem vagyok különösebben elfogult az Amorphisszal. Kimondott fanatikusuknak sosem mondtam volna magam, de annak idején nagyra értékeltem a Tales From The Thousand Lakes eredetiségét, és ahogy akkoriban mindenki, természetesen én is rongyosra hallgattam a '90-es évek közepének egyik legfontosabb metal albumát, az Elegyt. Mérsékeltebben ugyan, de később is tartottam velük a tempót: habár mindig a '96-os anyag maradt tőlük a kedvencem, kedvelem a progosabb, melodikusabb vonalon tapogatózó késői cuccaikat is, és akár ciki, akár nem, a Joutsen csatlakozása után eszközölt hátraarccal sem volt különösebb gondom. Egyértelműen és célzottan idézték fel a legsikeresebb korszakukat, de nem állt nekik rosszul, a dalokba pedig nem lehetett belekötni. Most azonban mintha kicsit fakulni kezdene a mágia.

Igazából nincs nagy probléma a The Beginning Of Timesszal, Tomi Koivusaariék (még mindig meg tudok örülni a finn neveknek!) ezúttal is száz százalékos Amorphis lemezt csináltak, a végeredmény mégsem hallgattatja magát úgy, mint mondjuk az Eclipse, a Silent Waters vagy akár a legutóbbi Skyforger. Nehéz értelmesen megfogalmazni, mi ennek az oka. Az például biztos, hogy ezúttal kevesebb az elsőre is kiugró, fülbemászó dal, mint azt megszoktuk, de nem igazán tudom eldönteni, végső soron ezen múlik-e a dolog. Az is lehet, hogy felesleges itt ideológiát gyártani: talán csak elkezdték túl gyors egymásutánban köpködni a viszonylag hasonló lemezeket, és emiatt a hallgató lelkesedése is fokozatosan csökken minden egyes alkalommal (főleg, hogy az Amorphis Joutsen csatlakozása előtt aztán minden volt, csak önismétlő nem). Tényleg bizonytalan vagyok a miérteket illetően, csupán egy dolog nem kérdéses: hogy az előző három anyag jobban tetszett ennél az újnál.

Az Amorphis igényességéhez sosem fért kétség, zenei szempontból most is szépen és alaposan mondják fel a jól ismert leckét, sok alapos hallgatás után kiugranak a húzónóták is (Battle For Light, You I Need, Song Of The Sage, On A Stranded Shore, Crack In A Stone példának okáért), mégis olyan érzésed van közben, mintha mondjuk egy régi nagy kedvenc film második-harmadik-negyedik folytatását néznéd. Mosolyogsz a visszaköszönő gegeken, jó ismerősként veregetnek hátba a régi szereplők, kellemes érzéseket kelt a végeredmény, de azért mégsem hat már ugyanúgy a dolog... Ennek megfelelően a The Beginning Of Times dalaiban is mértani pontossággal jósolható meg, mikor úszik be a folkos gitárdallam, hol jön be a vastag szintetizátoros szőnyeg, melyik ütem után vált át Joutsen barátunk acsargó hörgölődésbe, sőt, még a jellegzetes cinezéses, leállós, atmoszférikus betétek helye is gondosan kimatekozható. Hogy ez már az előző anyagokon is így volt? Igen, lehet. Én azonban most értem el arra a határra, amikor már nem tudok igazán lelkesedni a dologért. Kellemesen ismerős ez a zenei világ, de miért nyüstöljem ezt a lemezt, ha például az Eclipse-et is betehetem? (Az Elegyt meg inkább nem is keverem ide, hiszen csak a hülyék várnak ma is új Demanufacture-t a Fear Factorytől vagy új The Jester Race-t az In Flamestől.) Szóval elhallgatom ezt az albumot, ha éppen olyanom van, de egy pillanatra sem lennének elvonási tüneteim, ha soha többé nem indíthatnám el. A borító meg a dizájn viszont most is tökéletes.