Az új Brainstorm szó szerint a semmiből bukkant fel, előzetes hírverés nuku, promóciós kislemez nyista (mondjuk a csapat új kiadója nem is erről híres), egyszercsak ott volt a lemez. Persze rögtön rosszallóan vontam fel a szemöldököm, hiszen tudvalevőleg nem vagyok barátja a lemezfosásnak, ráadásul az előző BS anyag nem is különösebben nyert meg magának.
Konkrétan baromi unalmasnak találtam a Downburstöt, úgyhogy nem nagyon lelkesedtem azért, hogy ilyen hamar érkezett a folytatás. A helyzet azonban az, hogy ez az új album valamiért sokkal jobban betalált nálam: a vészjósló szimfonikus intróból kibontakozó, lassan málházós, végig misztikusan hömpölygő, ezáltal igencsak felkavaró Forsake What I Believed például zseniális indítás, ami koncerteken is nagyot fog robbanni. Kicsit a Soul Temptation Shiva-eposzának nyitótételére emlékeztet, talán ezért is ütött akkorát – akárhogy is, rendesen meglepett. Igaz, a Downburst nyitása is ütős volt, a teljes lemez meg szépen leült, szóval nem vettem azért mérget arra, hogy innentől kezdve minden rendben. De azt kell mondjam, hogy – noha ezer százalékosan hibátlan lemezről ezen sorok pötyögésekor sem tudok beszámolni – a Memorial Roots egészében véve is erősebb lett elődjénél.
A második dal, a Shiver slágernóta, abban az igazi, fogós-ragadós-hemmőrfóllos értelemben, de az ördög vigye el, nem tudok rá rosszat mondani, monyó ugyanis van ebben is, bár az All Those Words-höz hasonló közönségsikerre ezúttal nem számítok. És igazából itt ütközik ki, hogy most talán mintha a hangzás sem lenne tökéletes – alapvetően nincs gond, de a hangos dobokat sokadik hallgatás után is szoknom kell, a keverés kissé talán még a gitárok rovására is megy. Szerintem kimondottan jól állna a BS-nak egy nevermore-osabb, mélyebbre hangolt megközelítés... Maidenes témázgatással indul a lemez első hosszabb tétele, a The Conjunction Of 7 Planets, majd egy tipikus BS-eposz fejlődik ki belőle, megint a Shiva-trilógiára emlékeztetően – baromira szeretem az ilyen nótáikat. Viszont akármennyire tetszik is a gyors Cross The Line, lévén igazi power metal, ilyen jellegű harapós nótákat az Annihilator King Of The Killjének lenyúlása nélkül is össze tudna hozni a brigád... Ejnye! Még szerencse, hogy később, a vége felé a szintén ős-power Victimmel kiköszörülik a csorbát, de szakít az Ahimsa is középtájt, sőt a Would You is hasonló szellemben zárja a lemezt – őszintén szólva én szívesen hallanék több ilyen jellegű tételt, az összkép továbbszigorítása mindenképp jót tenne a csapatnak. Éppen a lájtosabb dolgok ültethetik le picit az anyagot, még az a szerencse, hogy ezúttal azért ez nem nagyon jellemző, hiszen kimondottan változatos a felhozatal.
A fenti pozitívumok ellenére azért óva inteném Andy B. Franckékat attól, hogy végérvényesen ráálljanak a másfél-kétévenkénti lemezkiadásra. Akármilyen jó dallamérzéke van is Andynek és bármennyire jól riffel is az Ihlenfeld-Loncaric páros, ilyen gyakorisággal nem lehet minden lemez remekmű. Az pedig tényleg nem az igazi, ha csak minden második anyag üti meg a mércét.
