megjelenés:
2010 |
kiadó:
Reprise / Magneoton |
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
|
A zenekar basszusgitárosa, Chi Cheng 2008. novembere óta kómában fekszik egy autóbaleset miatt, az akkor már készülő Eros címet viselő lemezt félrerakva teljesen új dalokat írtak, és a Quicksandes Sergio Vegát bérelték fel ideiglenesen Chi helyére. Nem tudom, mennyire lett volna más ez a lemez, ha Chi is ott van velük, illetve ha az Erost fejezték volna be, nem is érdemes ezen töprengeni, a 2010-es év Deftones-a a Diamond Eyes-ról szól. Jól is van ez így. Már amennyire ilyen helyzetben bármi is jó lehet.
Nagyon nem adja meg magát a lemez elsőre. Még úgy sem, hogy a nyitó címadó konkrétan fájdalmasan szép, ahogy Chino azt énekli a refrénben: Time will see us realign, értelmezzük ezt akárhogy is, de biztos vagyok benne, hogy pár év múlva a legjobbak Deftones dalok között fogjuk ezt emlegetni. Amúgy jönnek sorban a szeretnivaló Deftones dalok, minden megvan bennük, amiért – ha rajongsz – szeretni fogod mindet, pedig totálisan önismétlők, minden egyes rezdülését ismerheted. Pont ezért működik, és pont ezért nem működik némelyik szerzemény. Mert ugyan önmagában teljesen jó pl. a CMND/CTRL vagy a Prince, a lemezt folyamatosan hallgatva (vagy akár egymás után többször) valami fura hiányérzeted lesz.
Viszont a You've Seen The Butcher iszonyatosan működik azzal a rettentő vészjósló riffel és énektémával, ha nem áll fel a szőr a hátadon azonnal, nincs miről tovább magyaráznom. A Rocket Skates sem hoz semmi újdonságot, mégis a lemez egyik húzódala, és a legkarcosabb is, több is elfért volna a merengések között ebből a lendületből. A második etapból a Risk és a záró This Place Is Death emelkedik ki, bár ez utóbbi aztán tényleg totálisan önismétlő, ám mégis ott van abban az abszolút kiismerhető deftones-os lüktetésben valami plusz, ami bizonyos dalokból hiányzik.
Most így a sokadik hallgatás után még mindig azt érzem, hogy amilyen lendülettel indult a lemez, valahogy a kiszámíthatóság felé vették inkább az irányt, ami biztonságos, de nem okoz semmiféle eufóriát, hogy úristenújdeftonesthallgatok. Értitek. A lemez végefelé néha azon merengek, hogy most újraindítottam a lemezt vagy most akkor hol is tartok tulajdonképpen. Kedvelhető, de... de önmagában mégis többet vártam, a katarzis most elmaradt.
Szeretem a Deftonest az első lemezüktől fogva, még akár az elfogultságot is simán magamra süthetném, a Diamond Eyes-zal mégis hosszan kellett barátkoznom, mint említettem az elején: nem adta könnyen magát, hosszas ráhangolódást igényelt. Ellenben ha most ismerkedsz a zenekarral, nyugodtan kezdhetsz ezzel is, annak ellenére, hogy a gyémántszemek kevésbé zaklatott mint a korai anyagok. És az sem lágyítja meg a szívem, hogy egy gyönyörű, hipnotikus baglyos borítót kreáltak a Diamond Eyes-hoz.
Hozzászólások
Azt hiszem erre mondják, hogy lassan érő, de tartós szerelem.
Imádom!