Shock!

Már a borítót nézve is az volt az érzésem, hogy ezúttal egy olyan Deftones lemezt fogok kapni, ami minden ízében olyan, amit szeretek a csapatban. Pedig kétséges volt az is, hogy egyáltalán lesz lemez: a csapat szétesőben, nem beszéltek egymással a tagok, aztán valahogy összekapták magukat. Igen, néha kell valami nagy megrázkódtatás a jó dolgok létrejöttéhez, nyilván ez most is így volt.

Az is jó dolog, hogy a Deftonest máig nem tudták besorolni egyik kategóriába sem, valahonnan mindig kilógtak. Mondjuk úgy, ők valamiféle alternatív, extrém, pszichedelikus, okostojás-metalt játszanak.

Az új lemezt kevésbé pörgősen kezdik (Hole In The Earth), aztán a második nóta (Rapture) az, amivel visszakacsintanak az ordibálós metal felé, a végére néhány borzasztó szintihangot is becsempésztek – és ez tetszik. Utána rögtön hat percig pszichedelikáznak (Beware), és mi kellően rosszul is érezzük magunkat tőle, az én szívem például azonnal leszaladt a gyomromba és ott is maradt, hogy nyomasszon, ezt még a dal kvázi belendülése sem oldott fel, csak épphogy. A refrénjét külön szeretem olyan jófajta Chino-s nyöszörgéses cucc, amitől a maradék napsütés is megszégyenülten fordul ki az ablakon. Amikor a negyedik nóta (Cherry Waves) felcsendül, már biztosak lehetünk benne, hogy ez a lemez sem a vég nélküli ugrálásról fog szólni, ez ismét csak egy ábrándosabb tétel, kicsit Toolos hangulatokkal, viszont egészében igen megkapó a hangulata.

Kicsit megpróbálnak felrázni a Meinnel – bár ez valami bizarr rockos popdalnak tűnik, mintha a vehemensebb dobtémák véletlenül kerültek volna ide. Ha kicsit továbbgondoljuk a nótát, illetve eszünkbe jut az, hogy milyen feldolgozást játszottak a koncerten, rácsodálkozhatunk, hogy ez bizony egy bizarr Cure nótának is beillene, ráadásul itt vendégvokálozik Serj Tankian a System Of A Downból. Az viszont ekkortájt már erősen feltűnt, hogy ezen a lemezen a „you" szót szereti a legjobban dudorászni Chino. Ezután jön az a dal, aminek csakazértsem írom le a címét, viszont azt elárulom, hogy lebegős meg instrumentális, ami tőlük szokatlan megoldás. Talán a korong végén jobban elfért volna, itt némelyest hangulatot akaszt.

A Xerces újra csak a szív és lélek csipkéit tépkedi, a refrénje különösen nagyot szakajt, utána a Rats! (háromszor írva) meglepett karcosságával – bár a lemez eleje óta lehetett hiányolni az efféle megfejtéseket. Chino nagyon dühösen ordibál, nyilvánvalóan tele van a töke a világgal, és ezt ismételgeti sűrűn, haragosan. Bevallom felüdített ez a tempó.
A következő, Pink Cellphone, bizarr effektjeit kiegészítve egy bizonyos Annie Hardy vendégénekel, aki nyilván valami elektronikus műfajból érkezett, hiszen az egész dal szinte másból sem áll, mint különféle puttyogásokból, effektezett énekből, nagyon unalmas dobprüttyügésből, és néhány odamaszatolt gitárhangból. Kilóg a lemezről, nem mondanám rossznak, de nem illik ide érzésem szerint, inkább olyan, mintha remixelték volna saját magukat. Nos, ezt a nótát át fogom ugrani minden alkalommal, felesleges négy perce a cd-nek.

A Combat eleje megijesztett, hogy végképp a mélyűrben kötöttek ki, ám a szám eleje csak beijesztés, egy ízig-vérig Deftones nóta kerekedik ki belőle – bólogatós, ugrálós, de nem gyors fajta, remek refrénnel. A Kimdracula szintén fáj és éget egyszerre, majd a záró Riviére nyöszörögve zárja a zenekar 2006-os fejezetét Egyébként meg bár tudnám, a szövegeik igazából miről szólnak, viszont a booklet a maga különösségével és szokatlanságával szenzációs. Még akkor is, ha szinte lehetetlen kibogarászni a dalszövegeket és egyéb járulékos információt (bár a köszönetrovatban egy kedves ismerőst felfedeztem és ezt jó volt látni).

A Deftones felnőtté kezd válni végérvényesen, ez az albumuk egyfajta lenyomata az eddigi legjobb pillanataiknak, nem önismételve. Én nem tudok mást tenni, mint fejet hajtani és rajongani.