Shock!

Régóta meggyőződésem, hogy egy lemez megítélése nem kis mértékben az előzetes várakozásoktól, hozzáállástól (előítéletektől!) és lelkiállapottól függ. Nem arról beszélek persze, hogy ez a tényező különbözteti meg a hallgathatatlant a halhatatlantól – elvégre a Dream Theater az előbbire genetikailag képtelen volna, míg az utóbbit, azt hiszem, már egyre kevesebben várják tőlük –, hanem arról, hogy a nagyjából hasonló színvonalú, markáns stílusjegyei alapján egymástól szinte megkülönböztethetetlen sorlemezek között ezek a tényezők határozzák meg, hogy melyiket szeretjük jobban, és melyiket tartjuk gyengének (már persze az ő szintjükön).

Nos, az én esetemben a képlet úgy néz ki, hogy a '90-es évek közepe óta megingathatatlan Dream-fanatikusnak tartom magam, és a 2003-as Train Of Thought lemezig az összes albumukat maximális teljesítménynek tartom. Az azóta kiadott öt anyagukon már szerintem is hullámzó teljesítményt mutattak, vagyis mindegyiken akadtak kimagasló és felejthető pillanatok is, de a korábbiakhoz képest mindenképpen alapjáratnak tűnnek. A fent említett szubjektív körülmények miatt én a mai napig a Systematic Chaost tartom a zenekar leggyengébb és legegysíkúbb alkotásának (illetve az Octavarium néhány dalát), de ha igazán objektíven akarnám megmagyarázni, miért jobb szerintem mondjuk ezeknél az A Dramatic Turn Of Events, már gondban volnék. Azt gondolom, úgy a 2000-es évek közepére ők is eljutottak arra a szintre, ahová nagyon kevés kivételtől eltekintve (hogy lehet, hogy megint rögtön a Rush ugrik be?) szinte minden soklemezes, markáns stílussal rendelkező zenekar megérkezik: az első öt-hat klasszikus lemezükhöz képest nagyon nehéz már újat mondaniuk, bármennyire is stílusteremtőnek és etalonnak számítottak a maguk idejében.

Érdekes, hogy míg sokan már lényegében leírták a zenekart, és hajlamosak óriási küldetéstudattal fikázni Petrucciékat (szinte már Lars Ulrich-szintű céltáblává téve őket), azért valahol aki annak idején fanatikusan rajongott az Images And Wordsért vagy az Awake-ért, még mindig érez némi izgalmat és bizsergést az újabb, menetrendszerűen megérkező sorlemezek megjelenésekor, hogy „na, talán majd most". Az ilyen irreális elvárások az esetek legkisebb százalékában szoktak teljesülni, ami már önmagában is jókora versenyhátrányt jelent. Éppen ezért, bár én is izgalommal vártam immár a második lemezt, amelyen már nem Az Ember, Aki Hetente Több Zenekarban Fordul Meg, Mint Más Egész Élete Során dobol, de azért próbáltam helyiértékén kezelni az előzetes nyilatkozatokat, miszerint ugye definitív lemez és soha korábban nem hallott dinamizmus. Leírtam már máshol is, hogy Mike Portnoy projektjei, zenekarai az utóbbi három év során lényegében mind óriási húzásnak bizonyultak, és sok szempontból izgalmasabb zenei vállalkozások, mint a Dream utóbbi néhány lemeze, és ezért egyáltalán nem hibáztatom a dobost, hogy új kihívások után nézett. Természetesen a kölcsönös bullshit nyilatkozatokat már nehezebben tolerálom, de végülis nem muszáj minden ostobaságot elolvasni vagy pláne komolyan venni. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy az utóbbi öt-hat lemez nem Portnoy részvételétől, vagy éppen hiányától lett olyan, amilyen, én a magam részéről tökéletes választásnak tartom az új Mike-ot, de akkor sem fogok keseregni (pláne meglepődni), ha pár év múlva újra a kényszerbeteg, de zseniális zenebohóc kerül a bandába.

E bő lére eresztett felvezető után azt kell mondjam, egyáltalán nem éltem meg csalódásként a Dream Theater „fekete albumát" (legalábbis ami nem túl fantáziadús címét és a borítóját illeti). A többséggel ellentétben alapvetően bírtam a két évvel ezelőtti lemezt is: tény, hogy némileg elkapkodottnak és helyenként túlnyújtottnak tűnt, ám megvoltak a maga kiemelkedő momentumai, és kiváló lehetőséget jelentett arra, hogy Mangini beleszokjon az új szerepbe. Úgy tűnik, ezúttal a hosszú turné és az immár közös dalszerzés végleg összecsiszolta a megújított felállást, így a dobos az első közös produkcióhoz képest jobban bele tudott folyni a lemez megírásába, és különösen saját részei kidolgozásához kapott nagyobb szabadságot. Nem gondolom persze, hogy ennek döntő jelentősége van a végeredményt tekintve, mert bár Mangini több nótában is eszement dolgokat művel, és a fura, kicsit az Images szeretett-gyűlölt triggerelt dobhangzását idéző megszólalás miatt is óhatatlanul jobban odafigyel rá az ember, aligha létezik olyan, aki önmagában ennek alapján ítéli meg az összképet. Sőt, valószínűleg olyan sem nagyon él a földkerekségen, akit egy atomtechnikás gitárszólóval le tudna venni a lábáról Petrucci, és emiatt tartaná zseniálisnak a lemezt, hiszen a tagok technikai felkészültségét méltatni már tizenöt évvel ezelőtt is közhelyszámba ment. A döntő szempont úgyis az, hogy milyenek a dalok, vannak-e újszerű ötletek, és összességében emlékezetes marad-e a végeredmény.

Nos, akikkel eddig beszéltem a lemezről, szinte egybehangzóan egyértelmű nemmel válaszoltak ezekre a fontos kérdésekre, én viszont néhány napnyi ismerkedés után egyelőre úgy érzem, nincs okom fanyalogni. Már a néhány hete nyilvánosságra hozott, a filmzenés intró után berobbanó The Enemy Inside is tetszett, bár nem állítom, hogy bántam volna, ha a nyitó, Jeff Loomis szellemét idéző nyakszaggató témát és megközelítést viszik tovább az egész dalban, nem pedig azokat a végtelenül tipikus és kiszámítható – ezzel együtt nem rossz – verze-refrén-szóló paneleket és dallamvezetést. Draveczki kollégánál például Jordan Rudess rögtön a negyedik percben kiveri a biztosítékot védjegyszerű bűvészkedésével, amit tény, hogy minden lemezükön ezerszer elsüt, és emiatt ötletesnek, vagy újszerűnek semmiképpen nem nevezném, ám ezzel együtt nem tudok rá igazán haragudni, mert az ilyesmi is szerves részét jelenti a Dream mai hangzásának. És azt sem fogom soha elfelejteni, mekkora hátast dobtam szűk tizenöt évvel ezelőtt, amikor a banda feltámadásában jelentős szerepet játszó Rudess a Scenes From A Memory lemezen, a Dance Of Eternity nótában hasonló agyament varázslásokra ragadtatta magát. Tény, hogy ami akkor a reveláció erejével hatott, ma már elcsépeltnek tűnik, de a múlt fényében megbocsátom neki ezt, pláne, hogy messze nem is tolták annyira előtérbe ezen a lemezen, mint azt sokan állítják.

A következő nóta, a Through The Looking Glass könnyedebb, nem kevés Images-feelinget hordozó dal, amelyben nem mellesleg talán a lemez legjobban elkapott gitárszólója is helyet kap. Nem kiemelkedő, de alapvetően tetszetős refrénjét is kellemes hallgatni. A hat perces Enigma Machine akár tipikusnak is mondható instrumentális darab, totál egyértelmű és nem is leplezett Erotomania-visszautalásokkal. Erről is elmondható, hogy teljesen rendben van, de olyan elementáris erővel nyilván nem tud már hatni, mint húsz évvel ezelőtt az Awake instru-tétele. A The Bigger Picture masszív refrénje, szépen megszólaló – de szintén ezerszer hallott – zongorakíséretes gitárszólója és monumentális lezárása is fülbemászó, akárcsak a Behind The Veil obligát Hetfield-tisztelgése, vagy az Along For a Ride lágyabb húrokat pengető motívumai. A legtöbb Dream lemez elmaradhatatlan része a 20 perc feletti monstre zárótétel, amely természetesen most sem marad el, és szokás szerint a zenekar eszköztárának minden tipikus elemét fel is vonultatja annak rendje és módja szerint a pincébe lehangolt masszív riffeléstől kezdvea dream'n'rollos témákon és Rudess Casio-hangzású agymenésein keresztül a nyakatekert ikerszólókon át a progos-belassulós részekig, különönösebb meglepetések nélkül. Itt is többször támad az embernek olyan érzése, hogy szinte egy az egyben rá lehet dúdolni akár a refrénre, akár az átkötő témákra bizonyos korábbi kompozícióikat.

Nem szeretem az ilyen típusú összehasonlítgatásokat, mert szerintem sántítanak, ezért nem fogom azt mondani, hogy James LaBrie szólólemezei jobbak, mint akár a legújabb, akár az utóbbi két Dream lemez, de tény, hogy az énekesnél sokkal inkább a dalok fogósságán van a hangsúly annak ellenére, hogy a hangszeres szekció ott is döbbenetesen erős. És azzal is egyetértek, hogy a szólólemezeken LaBrie feltűnően bátrabban és innovatívabban bánik a hangjával, míg az újkori Dream lemezeken valamilyen oknál fogva jóval behatároltabbnak tűnnek a lehetőségei. Összességében, ha olyan méteres lúdbőröket nem is okoz ez a lemez, mint amilyeneket mondjuk a Scenes From A Memory még most is képes (a tesztelés kedvéért direkt ki is próbáltam közvetlenül az új lemez meghallgatása után, és még mindig működik!), szégyenkeznivalója semmiképpen nincsen a csapatnak, és átlag alattinak biztosan nem nevezném ezt a produkciót. Talán az év vége felé már körvonalazódni fog, hogy hosszabb távon is működik-e, és hol helyezkedik el az egyre terebélyesebb Dream-életműben. Azért a kötelező néhány éves szünetre, feltöltődésre vonatkozó utasítást szépen felírom a receptre.