Shock!

Páratlan figura ez a Dave Grohl. Gondoljunk csak bele, mekkora megdöbbenést okozott volna annak idején, ha a Beatles feloszlásakor Ringo Starr-ról kiderül, hogy elsőrangú énekes, gitáros, dalszerző, aki ráadásul zenekarvezetőként is képes hosszú, sikeres karriert barkácsolni magának. Az ex-Nirvana dobos mindezt lazán megcsinálta, és bár jelentőségét tekintve nyilván soha nem volt esélye, hogy egykor bandája nyomába lépjen, azért vagy 10 millió eladott lemezzel a háta mögött nem sok oka lehet a panaszra.

Közben szórakozásként megcsinálta a kiválóan sikerült Probot projektet, amin annyira autentikus kult-metalt játszott, hogy még a legfinnyásabb Venom ősrajongók se tudtak belekötni. A fickó ráadásul – a szenzációs klipek alapján – egyértelműen zseniális színész is. Nem túlzás kijelenteni, hogy aki mindezek mellett többek között Trent Reznor vagy Slash lemezén is játszhat, és közben még Josh Homme-mal, illetve a Led Zep-es John Paul Jonesszal is összehozhat egy projektet, annak egyértelműen csupa csokifagyi az élete.

Csak hát az a nagy kérdés, hogy egy ilyen megelégedett, teljes életet élő rocksztár mennyire tudja elhitetni magával és a közönségével, hogy még mindig van elég vér a pucájában egy igazán ütős, dallamos rocklemez megírásához. Egy olyanhoz, amilyet utoljára 14 éve adott ki The Colour And The Shape címmel, és ami azóta is etalonnak számít a Foo Fighters katalógusban. A Wasting Lightról először megismerhető két szám, a Rope és a Limo alapján úgy tűnhetett, hogy minden eddiginél bizarrabb és keményebb lemez várható. A torzított énekes, stoner/rock'n'roll keverék Limo különösen jólesik a fülnek, annál is inkább, mert hamar kiderül, hogy a lemez nagy részén Grohlnak esze ágában sincs újra feltalálni a spanyolviaszt: marad a jól bevált, középutas pop-rocknál. Ez igazából csak annak fényében lehet meglepő, hogy néhány új számról azt nyilatkozta: azokat akár 17 évesen is megírhatta volna. Csakhogy garázsban stúdiózás ide, Butch Vig oda, akárhogy hallgatom a Wasting Lightot, egy árva tesztoszteronnal teli, két perc alatti villámgyors hardcore/punk támadást sem hallok rajta. Helyette viszont ott van például az egyébként igen kellemes Rosemary's Baby, egy olyan kiérlelt, felnőtt-orientált téma, ami még egy klasszikus rockadó műsorába is beférne mondjuk egy Eagles és egy Tesla szerzemény közé.

Ezzel együtt akadnak dalok, amik nekem is simán bejönnek (például az érdekes vokálmegoldásokkal feldobott, cseppet melankolikus Miss The Misery), csakhogy a döntően négy perc feletti számok elég nagy része még ötödik hallgatás után sem lesz igazán emlékezetes. És itt a másik probléma: hiányzik egy olyan Long Road To Ruin vagy Breakout szintű tuti sláger, ami elvinné a hátán az egész lemezt, és megbocsátóbbá tenne az üresjáratokkal szemben.

Dave Grohl és bandája ismét egy szerethető, de nem egetrengető lemezt alkotott. A Foo Fighters rajongóknak ez valószínűleg bőven elég is lesz, nekem viszont kevés az igazi powerpop mennyországhoz.