Shock!

Mi sem példázza jobban, mennyire telik az idő, mint hogy konkrétan négy év telt el az első Jeff Loomis szólólemez óta. Ráadásul azóta a Nevermore is szétesett, így nem csoda, hogy Jeff inkább a saját dolgaira koncentrált az utóbbi időben. A második saját kis agyszüleményén még több a vendég, mint korábban, és az is bátran kijelenthető, hogy jóval illusztrisabb a névsor, és már nem kizárólag az instrumentális gitárzenék kedvelői áshatják bele magukat Jeff Loomis világába. Aki kicsit is tisztában van Loomis munkásságával, pontosan tudja, hogy sosem gondolkodott vérbeli shredder aggyal, a dalokat mindig fontosabbnak tartotta, mint az ugyan elismerésre méltó, de sokszor céltalan tekerést. A Plains Of Oblivion ennek megfelelően dalközpontú, ám hogy a fejlődés és az előrelépés is ki legyen pipálva, jóval sokrétűbb, mint a Zero Order Phase.

Teljesen rendjén való, hogy az első dalban Marty Friedman a vendég, kifogástalanul összeolvad kettőjük játéka. Ennél talán csak az lett volna autentikusabb, ha szegény Jason Beckert hívhatta volna meg egy rövid vendégszólóra Loomis, de hát ugye Becker már csak gondolatban gitározik. A második (The Ultimatum) vendége a fekete húrművész, Tony MacAlpine, akinek játéka szintén tökéletesen illeszkedik ebbe a helyenként deathes, Loomis-fanok számára ismerős hangulatú zenei világba. Az Escape Velocity a lemez talán egyik legdurvább részeit tárja a hallgató elé, számomra nyilvánvalóan szimpatikus, hogy Jeff nem finomkodott most sem és „riffel, ahogy a csövön kifér" – ami instrumentális zenéknél azért még mindig nem annyira megszokott.

A negyedik számban tűnik fel először Christine Rhoades (ő énekelt a Dreaming Neon Blacken), és bizony ez a téma így világítótoronyként emelkedik ki a többi – szintén szenzációs – dal közül. Eszményi és hasznos kooperáció ez, és szerencsére kapunk még Christine-ből kicsit később a lírai (természetesen szívhez és lélekhez szóló) Chosen Time képében. Talán elég annyit mondanom, hogy elsőrangúan sikerült ez a négy és fél perc – ráadásul elkerülték benne az ilyenkor óhatatlanul felmerülő kliséket is.

A lemez közepén, az ötödik dalban (Requiem For The Living) gitározik a Nevermore-t is megjárt, most éppen leanderező Vörös Attila, és ugyan szereplése borítékolható volt, örülünk neki nagyon. Mivel már a Nevermore-ban is klasszul kiegészítették egymást, ez most sincs másképp. Mindjárt utána az egykori megadethista Chris Poland szólózik a kicsit nyugisabb lélegzetvételű Continuum Driftben, de ez a megtévesztés, tudniillik, hogy ez egy rendes gitárhősös lemez, mert egyáltalán nem az. Ezt a Surrender kiválóan az orrunk alá is dörgöli, melyben minden norvég black metalosok egyik legjóképűbbike, és legeredetibb figurája, Ihsahn (egykori Emperor) köpköd és énekel különböző szavakat.

Az utolsó két számban Jeff Loomis magányosan gitározik: a Rapture egy röviden megfogalmazott akusztikus, cacophonys szösszenet, a Sibylline Origin pedig bizonyos témáit (és a kezdő szörnyeteg-szerű riffet) tekintve akár új irányvonal is lehet Loomis számára. Az európai limitált kiadványon még két dal szerepel Christine Rhoades csillogó énekével, így nem kérdés, hogy meg kell vásárolnom a CD-t.

A basszusgitáron egy YouTube-ról szalajtott srác, Shane Lentz játszik, nyilvánvalóan kiválóan, de itt azért ez annyira nem is érdekes, viszont a dobokra már ismét oda kell figyelni, mert Dirk Verbueren (Soilwork, Scarve) már megint odatette magát – vagy megint tökéletesen megírták neki, mit játsszon, mert azért elég jellegzetesen loomisosak a témák itt is. Jeff Loomis kvalitásaival nyilvánvalóan mindenki tisztában van: aki kedveli a stílusát, bizonyára örülni fog az itt hallható, némelyest színesebb kavalkádnak. Engem pedig arról győzött meg ez a lemez, hogy már nem kizárólag Warrel Dane énekével tudom elképzelni Jeff gitártémáit.

Noha annak idején a Zero Order Phase is magával ragadott, a pontozásnál erősen közrejátszott néhány elfogult gondolat. A Plains Of Obliviont még objektíven szemlélve is jobb, így maradjunk annyiban, hogy előzőleg a pontszámot a rajongói szív rajzolta oda, most meg beláttam, hogy ez bizony erős anyag lett minden szempontból. Fogalmazhatnék úgy is, hogy Jeff Loomis szép lassan megtalálja a Nevermore-on kívüli önmagát. És ez így is van rendjén.