Egy jó öreg Chubby Checker beszólással indít a lemez, kivéve, hogy itt nem twistelésre buzdítják a nagyérdeműt. A Leadfootról legalább annyit érdemes tudni - már azon kívül, hogy játszottak nálunk a Summer Rocks-on anno), hogy itt bőgőzik Phil Swisher és zeng Karl Agell akik a C.O.C.-ben is megfordultak vala, a legendás Blind lemezt ugye meg sem kell említenem, utána az C.O.C. mélyrepülést mutatott be sajnos. Nos, Karl Agell zseniális dolgokat bírt ott énekelni. Azóta sem bírja überelni önmagát.
megjelenés:
2002 |
kiadó:
Lunasound Recording / Record Express |
pontszám:
4 /10 Szerinted hány pont?
|
Itt aztán tökmindegy lenne az énekes személye, meg az összes hangszeresé, síkegyszerű amcsi rokkendrollt nyomnak, semmitmondó szövegekkel társítva, 13 dalon keresztül, totál átlagos hangszerelés meg akármilyen megoldásokkal. Az ember eltöpreng, ha az "öregek" elkezdenek rokkendrollt nyomni (de nem a tökös fajtát), mert szerintük az jó, akkor legalább feelingesen tegyék azt, zsigerből, koszosan, de nem. A Leadfoot jelen lemeze úgy lapos ahogy van, az összes pillanatával együtt. Az utolsó dal első taktusainál esküszöm azt hittem a Pretty Woman (Roy Orbison slágere vala) csendül fel. Aztán mégsem. Huuh... kicsit megkönnyebbültem azért.
Mittomén, egy dél-texasi kiskocsmában, húsz tökrészeg vastagbajuszos cowboy számára még tán szórakoztató is lehet, engem sajnos nem győztek meg, sőt. Sajnálom, hogy Karl Agell a kvalitásaival csak ezt bírja csinálni. Megyek és inkább meghallgatom a Blindot most jól.