Shock!

Nem akarok újabb felesleges köröket futni azzal, hogy sosem voltam habzó szájú Linkin Park rajongó, és saját magam számára is meglepetés volt, hogy az előző lemezük, az A Thousand Suns mennyire bejött – abban a recenzióban elég pontosan körülírtam a zenekarral való viszonyomat. Azóta sem változott semmi, a sokak által értetlenkedve fogadott albumot olykor szívesen hallgatom, de korántsem ültem tűkön amiatt, hogy mit fogok hallani az új anyagon. Azon nyilatkozatok után meg pláne, hogy a Living Thingst egyfajta öndefiniáló lemeznek szánták. Nos...

Mert valóban az égvilágon semmi mást nem tartalmaz, mint vegytiszta Linkin Park popzenét, három másodperc után beazonosítható módon. Elektronikával, helyenként több gitárral, mint előzőleg, a dallamos ének és a rap vegyítése meg kétlem, hogy bárkit is megdöbbentene. A régi rajongók egész biztos örömmel fogják üdvözölni az itt hallható számokat, főleg, hogy az album slágeresebb, könnyebben befogadhatóbb, mint az A Thousand Suns volt, és ezzel nagyjából mindent el is mondtam. Chester Bennington még mindig ugyanazokat a kliséket pufogtatja, mint korábban akármikor, de ha ezzel el tud adni újabb tizenkét dalt, ám legyen.

Abban ugyan lehet valami, hogy öndefiniálnak, mert ha nagyon ráerőltetek valami ideológiát, bele lehet magyarázni, hogy egy rövid ideig minden korszakukat megidézik. Ugyanakkor jóval kevésbé zabolátlanok már a keményebb számokban, mint régen – bár a két percet sem elérő, elég zajos, már-már (persze csak linkines mértékkel mérten...) punkos hangulatú Victimizedot biztos nem fogják programba sorolni a rádióműsorok. A nyitó Lost In The Echo garantáltan koncertfavorit lesz, itt mindent összegyúrtak, ami a zenekar sajátja, a negédes-ragacsos énekdallammal az élen. Kellemesen, ám igazi katarzis nélkül folytatják, egészen az I'll Be Gone-ig, amire nem tudtam nem felfigyelni. Talán az átlagosnál ragadósabb énekdallam miatt, de ez a szám a lemez csúcspontjai közé tartozik – és még azt is elkerülték, hogy merő giccsbe boruljanak. Tisztában vagyok vele, hogy a Linkin Park márkanév körülbelül olyan, mint a cukrászdák között a Sugar Shop, de néha kell ilyen cukormázzal, színes kis butaságokkal borított gyors örömforrás.

Persze szürkébb pillanatoktól sem mentes a Living Things. A Castle Of Glasst például nem tudom mire vélni, noha tartok tőle, ők ezt művészinek szánták, és a merengősre vett Roads Untraveled is egészen rossz. Aztán valahogy a lemez második felére valóban elfogyott a puskapor – vagy egyszerűen nincs már türelmem hozzájuk sokadszorra sem.

Manapság Linkin Parkot hallgatni jobbára érthetetlen tevékenység, mikor két kattintással milliószor érdekesebb zenékhez is hozzá lehet férni, ráadásul minden jóindulatom ellenére muszáj megállapítanom, hogy a Living Things elég egydimenziósra sikeredett. Simán rájuk fért volna még egy-két év szünet. Mindegy, háttérzenének néha el lehet lenni ezzel is.