Shock!

Bár a Manowar tagságának hangszeres tudása, élő teljesítménye és dalszerzői képessége kritikán felül áll, Joey DeMaio – akit azt hiszem, nyugodtan azonosíthatunk a menedzsmenttel is – mintha csak direkt játszana arra, hogy a metal világ legellenszenvesebb szereplőjévé avanzsáljon: szerintem Blackie Lawlessnél és Malmsteennél sokan már csak őt tartják nagyobb seggfejnek.

Persze józan ésszel és empatikusan átgondolva a zenekarvezetés nem sétagalopp, és valakinek kézben kell tartania a gyeplőt: akárhogy is, Joey egy vezető, akinek eredményeket kell felmutatnia, és e tekintetben a Manowar azért igencsak ott van a szeren. Mégis, a sok hamismetal-meghalunkametalért-metalharcosevagy bullshitelés a sajtóban és főleg a színpadon, a Rhapsody zenekarral való szarakodás, a beszámolók szerint kurtán-furcsán sikerült budapesti Manowar Pub megnyitó (ahol Eric Adamsszel nem lehetett dedikáltatni) és Scott Columbus dobos kiválásának körülményei legalábbis ellentmondásos figurává teszik Joeyt. Mindezek mellett az olyan gesztusok, mint a Ronnie Dio előtt tisztelgő Heaven And Hell feldolgozás vagy az Úgy szeretném meghálálni című Kovács Kati-örökzöld férfi verziójaként is értelmezhető, magyar nyelven is felénekelt, tényleg megható lírai kislemez némileg azért árnyalják a képet.

Szimpatikus az is, hogy a Joey a régi zenésztársak bandáit is menedzseli, turnéra viszi és tulajdonképpen tényleg létezik ilyen, hogy „Manowar-család". Máskülönben miért is lett volna Scott második utódja negyedszázaddal korábbi elődje, Donnie Hamzik? Sajnos azonban a legutóbbi, monumentálisnak szánt Gods Of War lemez nem sikerült olyan igazán fényesre: sokat akartak markolni, de keveset fogtak vele a srácok – gyanítom, hogy emiatt legközelebb egy direktebb, Louder Than Hell-típusú dalcsokorral állnak majd elő. Ehhez tökéletes felvezetés első lemezük újrafelvett verziója, amelyet a fentiek tükrében nyugodtan tekinthetünk igényfelmérő kiadványnak is. A hivatalos álláspont szerint elsősorban a hangzásnak akartak igazságot szolgáltatni, de én úgy gondolom, más szempontból is érdekes lehet ez a sokak által teljesen feleslegesnek tartott anyag.

A bemutatkozó lemezen ugyanis még a későbbi stílus (és valóban: az eredeti hangzás) sem volt annyira kiforrottan manowaros, ezért mindenképpen kuriózum mai köntösben hallani az olyan lazább hangvételű tételeket, mint a Death Tone, a Fast Taker vagy a Shell Shock. Persze a Metal Daze-t vagy a két epikus tételt, a Dark Avengert és a címadót nem is írhatta volna más zenekar (nem is beszélve a névadó tételről), csak ők és természeteseen már Joey basszusszóló-mániája is teret nyer – itt még tolerálható mennyiségben, és valljuk be, 1982-ben nem nagyon volt még szokás klasszikus zeneműveket basszusgitárra hangszerelni. A Dark Avengerről legendák keringenek, hogy miként is kérte fel Joey Orson Wellest arra, hogy ugyan mondja már el a dal közepén a narrációt – ezzel is úttörő volt a zenekar, viszont ha már újrafelvétel, akkor ezt a részt is újravették nagy spanjukkal, a nem kevésbé legendás Christopher Lee-vel. Máshogy hozza a formát az öreg, mint anno Welles, de semmivel sem gyengébb.

És persze vannak változások ezen kívül is, ráadásul sokkal lényegesebbek. Eric éneke például érettebb, a magasak is bőven kijönnek belőle, viszont korának és az elnyűtt hangszálaknak köszönhetően egy kis extra karc is került a hangjába – nem tudom, meddig lehet még ilyen szinten gyilkolni ezt a torkot így hatvanhoz közelítve, de remélem, sokáig. A zenén sok változtatnivaló nem volt, de a telt doboknak köszönhetően sokkal erőteljesebben, mondhatni 2011-esen szól az egész, és úgy tűnik, Karl Logan egy-egy (na jó, mindegyik) szólóba is bele-belenyúlt. Belekötni mindenesetre az égvilágon semmibe sem lehet.

Ami nem annyira tetszik, az a kiadvány jellege. Mivel a lemez baromi rövid, igazán megerőltethették volna magukat kicsit jobban a bónuszokkal: kapunk ugyan a végén két koncertnótát (eléggé bootleg minőségben), de tekintve, hogy a teljes anyagot nyomták az utóbbi időben a koncerteken (emiatt is jöhetett meg a kedvük stúdióban rögzíteni az egészet), nem ártott volna, ha mondjuk dupla CD-n jön ki az élő és a stúdióverzió. Egy ilyen csomag igazi turnészuvenír lehetett volna a rajongóknak, így viszont „csak" egy érdekesség a diszkográfiában. Annak viszont tökéletes, és nem meglepő módon ahhoz is meghozza a kedvet, hogy az ember újrahallgassa a teljes sort.

A Manowar március 23-án ismét Magyarországon koncertezik.