Shock!

Nos, a Marduk talán a legjobb példa arra, hogy minden ellenük szóló érv dacára egyes dinoszauruszok az ördögnek sem hajlandóak kihalni. Különösen igaz ez a húsevő példányokra, hiszen jól tudjuk, hogy az az életképesebb fajta. Komolyra fordítva a szót: ez itt a tizenkettedik sorlemez a svéd black metal alakulattól, mely az alapverzión tíz tételben, háromnegyed órában mesél a Kígyó Evangéliumáról. A számadatok ismerősek lehetnek: hasonlóképpen néztek ki azok három éve, a Wormwood album esetében is, ami az első lépés a rajongói szívek nyugalomba helyezése terén. A következő maga a pusztító hangverseny, amellyel a Marduk stabilizálja helyét a Motörhead-iskolában. Itt nincsenek meglepetések, azt kapod, amit látsz.

Morgan Steinmeyer Håkansson és csapata persze sosem próbált Lemmy módjára jópofáskodni, ők szokás szerint még mindig annyira gonoszak, hogy attól folyton görcsölni kezd a bal nagylábujjam, és persze akaratlanul is vigyoroghatnékom támad. Talán megbocsátható ez nekem, hiszen sosem voltam célközönség – mindettől függetlenül a kétségtelen erényeiket mindig elismertem. Máig azt tartom, hogy a legdirektebb formájában a Panzer Division Marduk albumon kiteljesített szélvész rohanás áll nekik a legjobban, és most is ebben tűnnek a legerősebbnek. A szükséges variálás pedig mindig éppen biztosítja, hogy gyomorégés nélkül ússzuk meg az aktuális installáció megemésztését. Morgan ezúttal igazán kitesz magáért, számos roppant hangulatos, feketefém riffet vonultat fel a roppant komor anyagon. A black metal egyik lassúkezűje ő, de ezt többnyire ügyesen, és nyilván hatalmas rutinnal palástolja. Mortuus próbál mesteréhez hasonlóan változatosan hörögni, mérsékelt sikerrel, de mindezt szerencsére csak addig a határig viszi el, ahol az éppen elkezdene kínossá válni. Az artwork viszont, amit a Serpent Sermonhoz összehozott, a maga puritánságában éppen tökéletes.

Ami elsőként fejbe vágja az embert az albumot hallgatva, az elsöprő, majdhogynem szuperszonikus intenzitású hangorkán, melyért Magnus "Devo" Andersson, a banda basszusgitárosa tehető felelőssé. Nyilván nem tudom levetkőzni rossz szokásomat, és arra kell gondoljak, hogy mindezt élőben a lehetetlennel lesz határos visszaadni – de legyen ez a közeljövő problémája. A hangzás kiválósága elsősorban a gitárok és az ének megszólaltatására értendő, ami tényleg kifogástalan, és mindent letarol. Az elenyésző számú kiállások kivételével a ritmusszekció már a necro black hagyományokhoz méltóbban (értsd: pocsékul) szólal meg, itt egyedül a markánsan előretolt, triggerelt lábdob pusztít kellő súllyal (amivel kapcsolatban szinte kizárt, hogy ember produkálta oda). Az a tény, hogy Devo saját hangszerét gyakorlatilag eltüntette a keverés során, azért is nagyon sajnálatos, mert így az egész zenekar megszólalásának sincsen „alja", ami visszatérő hiba Morganék munkáiban. A fentiek természetesen azért bőven az elviselhetőség határain belül értendők, és a híveknél biztosan nem verik ki a biztosítékot.

Ha a fentiekből nem is következne, engem a Marduk tizenkettedszerre is meggyőzött arról, hogy bőven van még keresnivalójuk a színtéren. A maguk módján ezúttal is remekül csípték el mind a doomos marcangolások, mind a vért köpő száguldozások hangulatát (industrial kísérletekről szerencsére itt szó sincs), ezen felül az album kiállítása és hangzása is átlag feletti. A lemez digibook verziójához egy 8 perces bónuszt dalocskát is csomagoltak, Coram Satanae címmel, aminek a hiányát mondjuk abszolút nem éreztem volna meg. A brigád tehát húsz év után sem okoz csalódást, ha tehetem, igyekszem majd elcsípni őket koncerten is, hogy lássam, élőben mennyi fér fel ebből a világot jelentő deszkákra.