Shock!

Nehéz írnom erről az albumról, hiszen annak idején a Metallica volt az egyik olyan csapat, akik nagy hatással bírtak rám, és miattuk (is) ástam bele magam mélyebben a jófajta zenékbe. Akkoriban sosem gondoltam volna, hogy egyszer kritikát fogok írni az új lemezükről. Szóval nehéz dolgom van, mert hiába szeretnék lelkendezni, hogy hú, mekkorát alkottak megint és szanaszét fogom hallgatni ezt az albumot is, nem tudok mást mondani, mint hogy a közízlést megcélzó, lusta riffekkel megírt meglehetősen álmos albumot raktak a nép orra elé Hetfieldék.

A Load után nem sok jót lehetett várni - persze titkon azért mindenki reménykedett, hogy talán mégis "észhez térnek", bár ez dőre képzelgés volt, mivel egy időben készültek a két album nótái. Lehet mentségeket keresni, hogy: öregszenek, nem zúzhatnak örökké (jó-jó, de akkor pl. Geezer Butler a G/Z/R nevű bandájával miért csinál olyan irgalmatlanul modern és kemény zenét?!? Pedig jócskán elmúlt 30 éves...), meg miért lenne kötelességük a rajongók ízlését kiszolgáló zenét csinálniuk (ebben tökéletesen igazuk van) és még sorolhatnám. Csak valahogy úgy érzem, mintha némiképp elkényelmesedtek volna (hiába, a jólét!), és irányítaná őket a kiadó, bármennyire is tagadják ezt. Kesergésből elég ennyi, lássuk a zenét.

Az indító Fuel akár még be is indíthatná az embert, ha utána az unalomig ismert The Memory Remains le nem hűtene, ami nem is lenne rossz nóta, csak azt a Marianne Faithfullos betétet tudnám feledni. Ezt tényleg kár volt beletenni. Az Unforgiven II-nek semmi értelme, nem kellett volna megbolygatni az egyébként kiváló eredeti dalt. Kiemelkedő pillanata a albumnak a Low Man's Lyric, nagyon hangulatos, érzelemgazdag nóta. A többi dalocska amolyan középtempós avagy némileg gyorsabb szerzemény, egy baj van velük, hogy totál megkülönböztethetetlenek egymástól és az előző album dalaitól. Ami tetszett, azok James énektémái - komolyan! - és mikor Jason néha elereszti magát a bőgőn. A hangzásról annyit, hogy a gitárok inkább rockosan szólnak, mint metalosan (át is keresztelhetnék magukat Rockallicának), azt a kevés dobtémát - amit Lars még képes elütögetni - viszont még mindig jól keverték, illetve a fotók továbbra is állatul néznek ki.

A legnagyobbak voltak és a legnagyobbat buktak. Ha most az újra megjelenő Garage Days-zel sem tudják visszaszerezni valamennyire a becsületüket, akkor nem jósolok túl hosszú jövőt a csapatnak, legalábbis a még mindig hűséges rajongóik között nem. Sad But True...