Ennél találóbb címet keresve sem találhatott volna az Opeth-agytröszt Mikael Akerfeldt a 2008-as albumhoz. Az új lemez tartalmilag, és persze néhány új zenekartagot is nézve valóban vízválasztó – annak ellenére, hogy értelemszerűen Mikael neve egyenlő az Opeth nevével. Úgy vízválasztó, hogy ordító különbségek persze nincsenek az előző anyagokhoz képest, mégis egyfajta koherens összefoglalása az eddigi Opeth életműnek – és egy kicsit túl is mutat mindezen.
Bevallom, az Opethtel valahogy mindig úgy voltam, hogy meg-meghallgattam az aktuális cd-ket, akartam szeretni, de úgy igazán sosem férkőztek közel hozzám. Egyszerűen zavart, hogy amint meghallgattam, abban a minutumban ki is esett minden - nem tudok erre magyarázatot, hogy miért. Egy idő után nem is esett jól hallgatni a lemezeket, sőt, untam, lekapcsoltam. Mindezzel ellentétben a Watershed azonnal megszerettette magát, akartam hallgatni, éheztem rá. Izgalmasak maradtak a dalok sokadszorra is, bizsereg, él és lüktet a zene, egységes tömböt alkotnak.
Már az indítás merész, az akusztikus, lírai Coil (Mikael mellett Nathalie Lorichs-t hallhatjuk), a maga egyszerűségében szívbe markolóan SZÉP. Hiába nem egy überénekes Mikael, ahogy elkezdi azt a sort, hogy: „And I can, see you", jön a hidegrázás tetőtől-talpig. Mindezek után a Heir Apparent jóval súlyosabb képet mutat (igazából vulkánszerűen ömlik ki a Coilból), az első igazi lenyomat, hol tart ma a zenekar: maradt a komplex dalszerkezet, mégis sok helyütt megbúvik olyan fajta emlékezetes témaválasztás (direkt nem akartam fogósságot írni), ami rögtön szimpatikussá teszi a nótát. Nem hiszem, hogy bárki meglepődne az akusztikus betét utáni gyors őrlésen, majd újra a lágy melódiák kergetésén – az Opeth már csak ilyen. Igen, ilyen is volt, de nem győzöm hangsúlyozni, valamiért most más az íze az egésznek. Magyarázatot erre sem akarok keresni, ez miért tetszik... ez van.
Most is masszív nyolc perc körüli dalokat kapunk, talán még jobban érződik a hetvenes évek hatása, mint bármikor, a Burdenben legalábbis biztosan, ami bármelyik korabeli progresszív (ehh, ez a jelző) csapat repertoárjába belefért volna, kicsit szerényebb dobtémákkal. A Burden egyébként is a lemez egyik csúcspontja, szinte észrevehetetlenül telik el ez a majd' 8 perc, finom melódiákkal, gitárszólókkal, énekdallamokkal fájdítja szívünket a zenekar, igaz a dal legvégén a hamisra engedett húrokon való prüntyögés már kicsit idegtépő sokadszorra, mint jópofa.
A Porcelain Heart drámai pillanatai mellett a Hessian Peel is komoly perceket tartalmaz, valahogy erre a lemezre mintha több jutott volna a „felemelő pillanatok" feliratú ihlet-dobozból. Pedig a Hessian Peelt akár két különálló dalra is lehetne bontani, nagyjából a közepétől izzó energiabombaként robban szét az egész dal. A lemez másik csúcspontja számomra a záró Hex Omega, ami furcsán elszállós, lebegős, monumentális, roppant okosan felépített témáival az év egyik legemlékezetesebb nótájává nőtte ki magát.
Igen, kevesebb most a hörgés úgy összességében, de hiányzik? Nem. Ahol kell, ott van, így pont sokkal nagyobb súlyt kap, mintha minden második sorban hörögnének. Ugye. Az meg nem kérdés, hogy Martin Axenrot a lehető legjobb választás volt Lopez helyére.
Nem akarok nagy szavakat használni, és a megjelenéstől már eltelt jó pár hét, így volt ideje érlelődni is az albumnak, azt viszont biztosan ki merem állítani, hogy az év lemezei között ott a helye, perpillanat nem tudok belekötni semmibe, és azt is megkockáztatnám, hogy a zenekar eddigi legkomolyabb alkotása a Watershed. A Coil meg... az csodaszép...
Hozzászólások