120 millió eladott lemezzel és az egyik legteljesebb hard rock karrierrel a háta mögött a búcsúra készülő Scorpionsnak igazából már csak arra kell figyelnie, nehogy valami félresikerült húzással rossz szájízt hagyjon rajongóiban. A remekült sikerült Unbreakable és Humanity - Hour I albumokkal teljes mértékben visszanyerték a régi renoméjukat, a Sting In The Tail ehhez képest inkább már „csak" alaposan átgondolt, korrektül megvalósított Scorps-esszencia volt. Ám mivel a búcsúturné valószínűleg még hosszú évekig eltart, nem meglepő, hogy Meinéék úgy döntöttek, csomagolnak mellé egy kis szuvenírt is, ha rosszmájú akarok lenni, azt mondanám, egy kicsit előrekacsintva a biztos nyugdíjasévekre.
Úgy vagyok a feldolgozásokkal, hogy igazából minden ilyen próbálkozásnál Slash reakciója jut eszembe, amikor Axl felvetette, hogy játsszák lemezre a Sympathy For The Devilt: „Mi az ördögért kell egy önmagában tökéletes számot újra feljátszani?" A hard rock csapatok körében az utóbbi évtizedben különösen gyakori feldolgozáslemez ötlete amúgy is rég elvesztette már az újdonság varázsát, és ez még akkor is igaz, ha akadtak azért élvezetes dalgyűjtemények is közöttük, így a Def Leppardé vagy a Tesláé (utóbbit például már kizárólag Frank Hannon Rock Bottomban előadott szólójáért megérte kiadni, amely mindenki számára egyértelművé tehette, micsoda miniszimfóniákra volt képes Michael Schenker fénykorában.)
A Scorpions egyfajta vegyes megoldáshoz folyamodott, ugyanis részben saját életművükhoz nyúltak vissza - csak éppen mindezt minimális kockázatvállalással tették, vagyis a Wind Of Change, a Still Loving You és a Rock You Like A Hurricane megbonthatatlan hármasára alapozva. Ezek mellett két további slágerré vált alapvetés került fel (Rhythm Of Love és No One Like You), amiket igazság szerint hiányoltam is legutóbb az élő programból. Mivel előbbi minden idők egyik legkidolgozottabb hangzású pop metal lemezéről származik, aligha meglepő, hogy azt a '80-as évekbeli hi-tech soundot nem lehetett reprodukálni, viszont ez a bekeményített, cseppet lebutított verzió így is eléggé sápadtnak tűnik az eredeti mellett. A mindenki által fütyült slágerek mellé bekerült azért a The Zoo és a Blackout kettőse, amelyek még dögösebben dörrennek meg, mint annak idején. Ez mind szép és jó... csak minek is?
A menedzsment biztos arra bazírozott, hogy legalább a totál fanatikusok, illetve a csakis a maroknyi legnagyobb slágerre kíváncsi kocarajongók vevők lesznek a csomagra, a többieknek pedig ott van néhány '60-as, '70-es évek-beli rocksláger feldolgozása. Bár a Scorpions angolul éneklő német zenekarként hajtotta végre az amerikai piac bevételének bravúrját, azt azért tegyük hozzá, hogy mindezt elsősorban nem Herr Meine akcentusának köszönhette... Nekem ugyan semmi bajom vele, amikor saját dalokat énekel, hiszen azokat amúgy is így szoktuk meg, de a pár évvel ezelőtti Love Of My Life-fal például egészen biztosan sikerült rendesen megpörgetnie szegény Freddie Mercuryt a sírjában. Ehhez képest most annyira nem is vészes a helyzet, bár ebben azért az is benne van, hogy a Scorpions történetének legjobb ritmusszekcióját maga mögött tudható Schenker – Jabs gitárpáros hallhatóan valósággal lubickol az olyan hard rock tételek eldöngetése során, mint a Children Of The Revolution vagy az All Day And All The Night. Szerencsére itt azért felbukkannak olyan kevésbé nyilvánvaló választások is, mint a Tin Soldier vagy a hard rockosított Tainted Love, és végül akadnak olyan dalok, amelyeket talán eleve nem jó ötlet megbolygatni, hiszen például az Across The Universe-ben hiába próbálkozik Meine becsületesen, az eredeti páratlan hangulatát képtelenség felidézni... Ezzel szemben a Stones Ruby Tuesday-ának verzéi kifejezetten jól állnak mindannyiunk kedvenc német dalnokának, bár a refrénbe sikerül egy erős eurorockos hangulatot becsempészni.
Ezzel együtt nem hiszem, hogy egyetlen Scorps-fan is álmatlanul forgolódna a Comeblack meghallgatását követően – én sem tettem, pláne, hogy a kiadvány speciális jellege miatt a pontszámon se kellett agyalnom.
