Shock!

Ha létezik olyan zenész, aki abszolút leírta magát – ráadásul nem is egyszer – az úgynevezett mainstream művészek közül, az Serj Tankian. Mióta a System Of A Down parkolópályára tette magát és az énekes szólólemezekkel szórakoztatja egyre fogyatkozó rajongótáborát, mintha folyamatosan potyogna ki a kezéből az a bizonyos fonal. Első próbálkozását, az Elect The Deadet még úgy-ahogy kedvelem – legalábbis néhány számtól nem kapok azonnal kiütést –, a szimfonikus változatát viszont már egészen egyszerűen elképesztően rossznak tartom. Az Imperfect Harmonies albummal pedig Serj még fokozni tudta a feszültséget: léteznek unalmas, semmitmondó és kimondottan idegesítően szar zenék, de itt sikerült zeneileg tökéletesen megtestesíteni az ősborzalmat.

Ennek megfelelően az égvilágon semennyire nem érdekelt, mit hoz össze új anyagán az egykor szebb napokat látott énekes, de a fontos lemezeket persze illik meghallgatni, így ez is sorra került. Aztán valahogy még egyszer és még egyszer. Utána pedig félve mertem elújságolni a shockos srácoknak, hogy bizony ez nekem tetszik. Már az első dal üti a teljes eddigi Serj Tankian szóló-életművet, noha tagadhatatlan, hogy nem kevés SOAD-ízt csempészett be a számokba, de most ezen bárki képes meglepődni? Azonban az énekdallam végre igazán ragadós, és ugyan külső kontroll híján még mindig sokszor úgy mekeg, mint egy felzaklatott hegyi kecske (nem csak itt, hanem úgy általában mindenhol a Harakirin), ám még az előcitált rosszindulatom ellenére sem tudom azt mondani, hogy ez a lemez rossz.

Persze tény az is, hogy a Harakiri elég egysíkú – mert bizonyos tekintetben valóban az –, de legalább egyszerre sóhajthat fel minden rajongó, hogy végre itt egy Serj Tankian lemez, amit jó érzéssel lehet végighallgatni, neadjisten, még kedvelni sem ciki. A Ching Time elejéről mondjuk folyton Taha Khaled és Faudel bizonyos dalai jutnak eszembe – és ezt most nem fogom megmagyarázni –, viszont az egyik legmegkapóbb refrén itt hallható. Utána kicsit leül a hangulat, a Butterfly és a címadó Harakiri némelyest semmitmondó, ám még itt is jól sikerültek a refrének. Ezzel egyidejűleg a giccsfaktor is az egekbe emelkedik, bár a cél érzésem szerint a grandiózusság volt. Mondjuk minden nézőpont kérdése: a korábbi szólóalbumokon világítótoronyként emelkedtek volna ki ezek a számok a rettenet masszájából.

Az sem megkerülendő, hogy metalosabb az összkép, mint eddig bármikor, és így a lemez felénél már azt is bárki megállapíthatja, hogy kimondottan a refrénekre gyúrt rá Tankian. Az Occupied Tears is azonnal beleragad majd a füledbe, és napok múlva a legváratlanabb pillanatokban fogod dúdolgatni. Elismerem, hogy ez a dallam elég butácska, de hatásos, és koncerten sem nézném utálkozva. Utána a Deafening Silence ki is lóg a sorból, ez inkább chill out-jellegű téma, mint rock, ám szerethető, a Forget Me Knot viszont sajnos csak sokadik a sorban. Itt még a refrén sem kiugró, és Serj itt hallhatóan nem bírta visszafogni magát, hogy ne csempésszen be egy kevés Művészkedést a zenébe. Maradjunk annyiban, hogy kár volt, viszont a szám végét valahogy mégis sikerült érdekesre kovácsolnia.

Talán senkinek nem kell elmagyaráznom, hogy a Reality TV miről szól, de erről dalt írni 2012-ben inkább ciki, mint méltányolandó, és bizony itt Serj drámai(nak szánt) áriázása is inkább a paródia-jelleget fokozza – egyértelműen a Harakiri mélypontja ez a dal. Az Uneducated Democracy megpróbálja felpörgetni a leült hangulatot, és hiába jön vissza a rock, hosszú távon abszolút hidegen hagy ez is, erőltetettnek érzem a zenei gegeket. A záró Weave On abszolút klisés témáit újra szeretni lehet – noha elfogadom, ha sokakat ki fog verni ettől a víz, és nem tudom elűzni magamtól az érzést, hogy a szám később került a lemezre, mert hangzásilag kilóg az összképből. Ez amúgy nem is meglepő, hiszen eredetileg egy Steven Stater musicalhez készült.

Nem állítom, hogy Serj Tankian az év lemezét tette le az asztalra, még az év végi Top 20-ba sem biztos, hogy be fog kerülni, de kimondottan szívesen hallgatom a Harakirit – és most megkímélek mindenkit a lemez címéről eszembe jutó kismillió fárasztó poéntól. Visszatérésnek sem merném nevezni (ugyan hová tért volna vissza...), de abban megegyezhetünk, hogy ez az első szólóalbuma, amit nem kínos a polcra rakni. Egy erős nyolcast nem mernék rá adni, de egy majdnem nyolcast simán megér.

Serj Tankiannal készült friss interjúnkat itt olvashatod.