David Lee Roth mondotta volt az ő határtalan bölcsességében, hogy a Van Halen zenéjét a maga részéről a vallás és a hoki kombinációjának tartja. Távol álljon tőlem, hogy Mirai Kawashima muzikalitását a fenti koordinátarendszerben próbáljam elhelyezni, egyrészt mert a hasonlat nem nekem jutott az eszembe, másrészt messze nincs hozzá DLR-méretű tehetségem. A japán Sigh immár több mint két évtizede lóg ki minden skatulyából, rutinos hajmeresztőkről beszélünk tehát, akiket kultikus tisztelet és végletes megítélés övez a black metal peremvidékén. Kalandos történetük egy bulvármagazinban is elférne, melynek lapjain maga Euronymous (a Mayhem első korszakának méltatlan körülmények között távozott karmestere) is meglóbálhatná irdatlan méretű fordított keresztjét. A norvég kapcsolatokkal együtt is megmaradt azonban különutasnak a brigád zenéje, és persze korántsem azért, mert hoki és vallás terén a modern Japán nem áll túl fényesen.
A cím mindjárt egyértelműsíti, hogy a kilencedik Sigh album tematikája a rémálmok köré épül, méghozzá a tekervényes, Kawashima-féle megközelítésben, aki zeneszerzője és költője is e lidércnyomásnak. Trükkös már a bő órás hanganyag felépítése is: két-két dal foglalja keretbe a mondanivaló velejét adó, hét részből álló, Lucid Nightmares névre keresztelt zenefolyamot. A nagyszabású koncepció jegyében természetesen az öttagú alapcsapatot számos vendégzenész egészíti ki, akik közül Kam Lee (a Massacre hajdani Lovecraft-rajongó énekese) szerepe jelentősebb a szövegíróként is jegyzett, Far Beneath The In-Between tételben: ez az In Somniphobia egyik egyértelmű sarokpontja. Viszonylag nagy számban hallhatunk valódi hangszereket (főleg fúvósokat) a szintetikus japán szakmunkások mellett, a lemez megszólalása pedig összességében tiszta és markáns (én itt egy kis koszt el tudtam volna viselni).
Azt gondolom, hogy jól tolerálom a jobb híján avantgarde kategóriába sorolt, súlyosabb zenei kísérleteket, az In Somniphobia utóbb mégis inkább lefárasztott. Ennek okát abban a nagyvonalúságban látom, amivel a zenészek ötcsillagos témák tömegét nem létező dalszerkezetekre dobálják fel, majd ezt a bizarr szörnyet pillanatnyi töprengés nélkül, helyben le is fejezik. A Sigh színeihez hasonló sem nagyon akad a palettán, bennem mégis egy Kill Billbe fojtott Arcturus képe villant fel, a norvégok maskarás korszakából. Nevezett film zenéje talán jobban is mutatja a vadkeleti eklektika művészi erejét, mint jelen alkotás, stíluskonform ellenpéldaként pedig a sajnálatosan rövid életű, közös kiadói zászló alatt kimúlt Ansur legénységét tudom felhozni, akik huszonéves létükre igazán nagyok voltak a különböző korszakok zenéinek keverésében. Alapvetően a kohézió hiánya mérgezi számomra a szónikus mannát, részleteiben zömmel értékelni tudom az itt hallottakat.
Persze különbözőek vagyunk, zenei ízlésben egyértelműen, de ezek szerint az álmaink megélését tekintve is, mert ez a spagettiwestern-hangulat engem legkevésbé a rémálmok világába vezet. Lelkünk rajta. Önkényes pontszámomat szintén nem befolyásolja, hogy a Candlelight házi borítófestője, Eliran Kantor ismét szavakkal nehezen visszaadható módon csomagolta az amúgy sem megfoghatót. Több más munkájához hasonlóan ezt is nívó alattinak és hangulatrombolónak érzem. Igazi megfejtős, elvonulós zene ez, részemről mégis a lemez zárómondatával köszönök el tőle: „Bocsáss meg, de nekem most mennem kell..."
Hozzászólások