Őszintén szólva egyfelől nagyon vártam, másfelől viszont eléggé fáztam ettől a lemeztől, hiszen két nagy kedvencem bevallottan kísérletezős, s a hallgatókat megosztó kollaborációjáról van szó. Az előzetes nyilatkozatok jelentős mértékben növelték aggodalmamat, hiszen a két öntörvényű zenész eleve védekező pozícióba helyezkedett, s nem rejtette véka alá szándékát, hogy csakis saját maguk szórakoztatására készítsen el egy nehezen emészthető, a rajongói elvárásokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyó albumot, ami nélkülöz minden szupergroup jelleget, s nem hasonlít egyik anyazenekarra (sőt, senki másra) sem. Erről Åkerfeldt néhány héttel ezelőtt nekünk is elég egyértelműen beszélt, s én ezt a magam részéről abszolút elfogadom, sőt becsülöm. Tiszteletreméltó, hogy maguknak zenélnek, és nem az elvárások szerint akarnak dolgozni, elvégre a művészet valahol mindig is az öncélúságról és az önmegvalósításról szólt, ráadásul a két muzsikus már számtalan Opeth és Porcupine Tree albumon bizonyította, hogy nagyon érzik egymás gondolatait és totálisan egy hullámhosszon vannak.
megjelenés:
2012 |
kiadó:
Roadrunner/Magneoton |
pontszám:
7 /10 Szerinted hány pont?
|
Szögezzük le mindjárt az elején, hogy a Storm Corrosion bemutatkozó albuma ezeket az előzetes nyilatkozatokat messzemenőkig igazolja. A minden bizonnyal pazar hangulatú hertfordshire-i borozós napok igen kreatívra sikeredtek, aminek eredményeképp egy valóban egyedi, ugyanakkor nagyon nehezen emészthető, mindenféle nyilvánvaló (értsd: rock/metal) megoldást nélkülöző anyag született, amit a két zenész rajongóinak többsége borítékolhatóan utálni fog. Akinek az Opeth és a Porcupine Tree albumai, s különösen legutóbbi művei alapján nem lett volna egyértelmű, hogy Åkerfeldt és Wilson erőteljesen próbálja tágítani a hagyományos kereteket, az ne is próbálkozzon a Storm Corrosionnel. Ráadásul ha valami, akkor épp egy ilyen kísérletezős, nem a főzenekarok neve alatt kijövő projekt lehet alkalmas az elborultabb zenei elképzelések megvalósítására.
Abban teljes mértékben egyet tudok érteni Åkerfeldték helyzetértékelésével, hogy valóban sikerült néhány igazán gyönyörű és szívbemarkoló témát megírni, és a végeredmény tényleg minden kétséget kizáróan egyedi lett. Abban is egyetérthetünk, hogy a lemez valóban „megterhelő”, legalábbis abban az értelemben, hogy igencsak igénybe veszi a hallgató figyelmét és türelmét. Igazi erényei, s – nem félek kimondani – szépsége csakis sok, alapos hallgatás után bontakozik ki. Az első néhány, felületes hallgatás után még inkább csak fárasztónak és unalmasnak hat a jórészt halk, akusztikus alapokra, esetleg lágy billentyűkre épülő zene. (Elég hamar világossá válik, hogy miért nem volt szükség Mike Portnoy szolgálataira…) Az abszolút egyedi és tökéletesen megkomponált kórusbetétek (például a nyitó Drag Ropesban) - melyet nyugodtan tekinthetünk kortárs komolyzenének - persze már egyből kiugranak, de még sok további hallgatás szükségeltetik ahhoz, hogy ezek szerves egésszé álljanak össze.
Abban viszont kevésbé értek egyet, hogy ne lenne végig jelen a két anyazenekar. Nyilván egyikőjük sem tud kibújni a bőréből, pláne, hogy két olyan zenekarvezetőről van szó, aki saját csapatán belül zenei kérdésekben sosem engedi ki a gyeplőt a kezéből. Ennek megfelelően számomra egyértelmű, hogy a Storm Corrosion mind dallamvilágában, mind megközelítésében teljesen logikus következménye eddigi munkásságuknak, különösen az Opeth Damnation és Heritage, illetve Wilson The Incident és Grace For Drowning albumai által fémjelzett zenei világának, még ha ezúttal egy-két lépcsőfokot talán át is ugrottak. Az énektémák és különösen a gitárszólók jelentős része – nyilván egy kicsit más hangszereléssel – elfért volna egy következő Opeth, illetve Porcupine Tree lemezen. Más kérdés, hogy az összkép alapján azért joggal örülhetünk, hogy nem e nevek bármelyike alatt jött ki a lemez.
Persze így sem úszható meg, hogy az ortodox rajongókból - akiknek már az említett lemezek kísérletezősebb megközelítése is messze sok volt – heves negatív reakciókat váltson ki a közös alkotás, de így azért mégiscsak jóval védhetőbb így a dolog. Ami viszont kevésbé védhető, az a meglehetősen sok üresjárat, vagy ami még ennél is rosszabb, szándékosan fülsértő „zenei” megoldás, amiből azért Wilson Grace For Drowning albumán is kaptunk kisebb dózisokat, igaz, ott a jóval hosszabb játékidő és a sokkal vegyesebb zenei összkép miatt talán kevésbé volt mindez feltűnő és zavaró. A záró Ljudet Innan 10 percének nagyjából felében például gyakorlatilag semmi nem történik, míg az amúgy csodálatos dallamokkal operáló címadó tétel közepén egy borzalmasan irritáló zajhalmazt sikerült elhelyezni. Értem én, hogy a koncepció szerint az élet is ilyen, vagyis szépségeit átszövik az ocsmányságok, de talán ennek szimbolikus kifejezésére rendelkezésre álltak volna kifinomultabb zenei eszközök is, lásd egy bizonyos Opeth nevű zenekar 20 éves életművét. Röviden: szerintem a csúfság, sőt a disszonancia sem egyenlő a zajjal.
Ugyanígy nehéz értelmezni azokat a részeket is, mint például a Lock Howl közepén szintén teljesen oda nem illő módon elhintett szinti-bűvészkedés, ami amellett, hogy teljesen felesleges, még rossz is. Egész konkrétan a Last Night On Earth című zombis horror-társasjátékot juttatta eszembe, amit többek között azért játszottunk többször, mert a játékhoz mellékelt „soundtrack” CD annyira zseniálisan gagyi... A nyitó Drag Ropeshoz készített klip ugyanakkor véleményem szerint tökéletes: meghökkentő és egyedi animációs megoldásaival, gyönyörű színeivel, sztorijával kiválóan adja vissza a „dal” hátborzongató hangulatát. Nem tudom, a két zenész mennyire folyt bele a koncepció kialakításába, mindenesetre hatalmas dicséret illeti érte Jess Cope rendezőt.
Maradjunk annyiban, hogy említett fenntartásaim ellenére nagyon igényesen elkészített, helyenként felemelő hangulatzenét rejt az album, amit elvontsága miatt feltehetőleg csak nagyritkán fogok hallgatni, és a 2012-es nyári esték legnagyobb slágerét sem itt fogom keresni. A maxpontos zenei megoldások mellett sajnos nehéz eltekinteni a zeneileg értékelhetetlen dolgoktól, s a pontszámom is ezt a kettősséget tükrözi. Én azért meghallgatnék egy könnyebben emészthető, ütősebb anyagot is a mesterektől, ha már Wilson belengette ennek lehetőségét.
Hozzászólások
labdabirtoklás nagyon üt. És ki lövi a gólokat? Tudod, bunkerfocival is lehet nyerni, 80-20-szal is kikapni :))
Abban viszont egyetértek, hogy a labdabirtoklás aránya 60:40 Wilson javára.