Az, hogy a Superbutt jóval súlyosabb, metalosabb, mint aminek annak idején indult, kizárólag azok számára okozhat meglepetést, akik messzire elkerülték a koncertjeiket az utóbbi cirka két évben, de mondhatjuk azt is, hogy a You And Your Revolution lemez óta már más szelek fújnak náluk. Igen, tény, hogy Vörös András körül ilyen-olyan okoknál fogva kicserélődött a komplett zenekar, és az új ritmusszekció, illetve Kovács Attila (Varso, Watch My Dying, Sear Bliss, I Divine) és Práznek Tamás gitárosok érkeztével valóban más karaktert kapott a zene. De ahogy saját maguk is előszeretettel hangoztatják: a dalok úgyis attól lesznek superbuttosak, hogy Vörös András kiabál rá valamit.
Annak ellenére, hogy néhányszor láttam a zenekart így beszigorodva, mégis tartósan felvontam a szemöldököm, amikor először volt alkalmam belehallgatni az új dalokba. Tisztában voltam vele, hogy korántsem az a laza, groove-os zene fogad majd, hanem maga a tömény metal (illetve Metal), ám igazából az lepett meg, hogy a súlyosság mellett mennyire zenei lett a végeredmény. Elsőre – meg másodszorra és sokadszorra is – úthengerként lapít maga alá a zene, de érdemes odafigyelni a díszítésekre, a dobtémákra – a lemezen játszó Fellegi Ádám valóban nagyon ráérzett erre a világra, de azért ez nála annyira nem is meglepő – és persze a szólókra. És mielőtt nagyon belemerülnék a dalok elemzésébe, érdemes megemlíteni, hogy a dupla lemez eddig szokatlan módon kétnyelvű: nem ugyanazokat a dalokat hallhatjuk angolul és magyarul, hanem az első CD-n tíz angol nyelvű, a másodikon pedig négy magyar nyelvű számot és három feldolgozást kapunk.
Már elsőre felkaptam a fejem jó néhány témára, de most így sokadszorra is ott tartok, hogy bizony ehhez még idő kell, hogy minden a helyére kerüljön. Kicsit furcsán kettősnek is érzem az egészet, mert sok dal teljesen kerek és rettentően jól működik, néhánynál viszont azt éreztem, hogy a zene és az ének valami két teljesen más galaxisban jár, mintha András ad hoc jelleggel valami szokásos vörösandrásosat rákiabált volna a zenei alapra. Mintha nem tudott volna mit kezdeni a témákkal... Máshol pedig a zenéhez alkalmazkodva kilépett a tőle eddig megszokott ének-kiabálás-szövegmondás klisékből, lényegesen többet nyújt, feszegeti a határokat, méghozzá jó irányban. A kiabálós, vadabb témák határozottan figyelemfelkeltőek, viszont helyenként a „túléneklést" soknak érzem, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy időnként jólesett volna kevésbé egyforma témákat hallani.
Azt sem lehet ráfogni a lemezre, hogy nem fogós, mert a Cleaver, a Best Plays, a Natasha, a Pont középre és a Túlütés (a lemez egyik üdítő színfoltja, és nemcsak a vendégénekesnő miatt) bizonyos formában igenis az. De vagyok olyan skizofrén, hogy ugyanúgy tudjam értékelni a kezdeti idők lazán bolondos, fifikás bőgőjátékra épülő Superbuttját, mint ezt a mostani kétlábgépes, masszív headbangelésre ingerlő világot. Mégis, néhány szám nem működik, illetve csak bizonyos részeit tudtam igazán megkedvelni: ilyen például a The Devil You Run With vagy az Ugly Head. De például a Revolting Kids is egy baromi jó ötlethalmaz, rakás izgalmas témát rejt ez a majd' négy perc, csak valahogy nem áll össze kerek egésszé. Ami viszont nagyon (az előző bekezdésben felsoroltakon kívül), az az Out of Reach: izgalmasan bizarr a hangulata, amit sikerült mind az énekkel, mind a zenével jól megragadni. Az Of This Gloom úgyszintén a kiemelkedő szerzemények közé tartozik, és a Szikra is szenzációs (bár én eleve kedvelem az ilyen riffelősebb súlyosságokat). Az meg már tőlük teljesen megszokott, hogy a dalokat itt-ott átkötő filmbetétek ismét ütnek. A feldolgozásokat tekinthetjük a zenekar ajándékának, két nem kimondottan rock előadótól (egy Paul Anka és egy Neil Young) mellett a hazai The Moogtól is felkerült egy átirat, ami kiválóan sikerült.
A dupla album csúcspontja ugyanakkor egyértelműen a The Murder Of Socrates. Tisztán emlékszem, hogy már amikor először hallottam, az volt az első reakcióm, hogy b+, ez mekkora DAL (igen, valahogy ilyen keresetlen formában). Na itt, kéremszépen, minden adott: van eleje, közepe és vége, gyönyörű az íve, az ének tökéletesen illeszkedik erre az elsőre nem egyértelmű, de azonnal a bőröd alá férkőző témákra, és a szólónál jöttem rá igazából, hogy mitől is ennyire kerek az egész. Mert ugye ott vannak általában a dalokat kiegészítő, egyébként virtuóz meg hallhatóan istensemtudja, miképp eljátszott szólók, de ebben benne van az a bizonyos plusz feeling (érzések, meg okosság), amitől máris megjegyezhetővé válik az a néhány másodperc. Aztán jön a végén az a kirobbanó levezetés, amitől megsemmisülsz, és érzed a zenét, és akarod újra. Tulajdonképpen olyan, mint egy jó szex.
Az ilyen zenékre szokták azt mondani, hogy többdimenziós – jelentsen ez bármit is. Mindenesetre folyamatosan az a kép villan be, amint egy bulldózer teljes erőből nekiront lebontani valami kevésbé laza konglomerátumot. Jelen pillanatban még mindig a The Unbeatable Eleven az etalon nálam, azonban az azzal való összehasonlítgatásnak nincs sok értelme. Nagyon sok mesteri témát rejt ez a lemez – talán helyenként túl sokat is –, és egyelőre jobban esik egy kis szünetet beiktatva meghallgatni a két CD-t. Egyszerűen nem lehet két vállra fektetni ezt a tizenhét dalt, de egy shockos erős nyolcast gondolkodás nélkül, mindenképpen megér. És hogy valami nem egészen idevágóval, ám rendkívül fárasztó módon zárjam soraimat, ahogy Conrad Lant jellemezte nemrég interjúnkban az új Venom lemezt, valami ilyesmivel zárnám én is, ami a Music For Animals kapcsán eszembe jutott. Egy rövid kiegészítéssel: super fresh, super fast, super heavy – Superbutt.
