Shock!

november 05.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Testament: Dark Roots Of Earth

Baromi idegesítő, de a mai napig képtelen vagyok értelmesen megmagyarázni, pontosan mi is volt a bajom a Testament legutóbbi anyagával, a The Formation Of Damnationnel. Hiába tartoznak tizenéves korom óta a nagy kedvencek közé a legendás Bay Area thrasherek, hiába vártam fogcsikorgatva visszatérésüket az elsősorban Chuck betegsége miatt beiktatott monstre lemezkészítési szünet után, tisztán emlékszem, hogy már elsőre is mennyire ijesztően semmitmondónak tűnt a 2008-as album, és a helyzet sajnos azóta sem változott. Miután megjelent, hetekig igyekeztem jóra hallgatni azt a lemezt, aztán utána is időről időre visszatértem hozzá, hátha előbb-utóbb elkezd működni, de a hatás végig ugyanaz maradt: semmi.

megjelenés:
2012
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 85 Szavazat )

Ahogy beszélgettem másokkal, tudom, hogy nem egyedül nekem okoztak csalódást ilyen megfoghatatlan módon, de vajon mi lehetett a gond a Formationnel? Nem kérdés, hogy vérbeli Testament anyag volt állat hangzással, technikailag tökéletes formában, ez tény. Ám a gitárzseni Alex Skolnick hibátlan szólóit leszámítva valahogy egyszer sem éreztem úgy, hogy bármit is megmozgatna bennem. Sőt, ha megölnél, akkor sem tudnék belőle két-három nótánál többet felidézni, pedig számtalanszor magamra erőltettem. Talán túl hosszú volt a várakozás, és túl magas elvárásokat támasztott bennem az 1999-es The Gathering, illetve minden idők legjobb újrajátszós vállalkozása, a 2001-es First Strike Still Deadly? Nem tudom. Az azonban biztos, hogy a Judas Priest szintén visszatérő Angel Of Retributionjével ápolok még ehhez hasonló viszonyt: papíron ott is stimmelt minden apró nüansz, valami miatt mégsem voltam képes megszeretni soha. A Formation így az egyetlen Testament lemez a Practice What You Preach mellett, ami nem számít hatalmas kedvencemnek (a '89-es album dalai pár kivétellel szintén nyomtalanul átmennek rajtam a mai napig, és ott még a hangzás sem volt az igazi). Mentségükre szolgáljon, hogy a 2009-es Hegyalján mindenki seggre ült a produkciójuktól – én sajnos nem tudtam megnézni őket –, és az is csodaszámba megy náluk, hogy a felállás a legutóbbihoz képest csak egyetlen ponton változott Paul Bostaph távozásával (de nála az előélete fényében amúgy is borítékoltam a dobbantást).

Persze ha az ember igazán kedvel egy csapatot, még egy csalódás után sem nehéz beindítani a nyálelválasztását. Eric Peterson és Chuck Billy az előzetes nyilatkozatokban a The Gathering és a The Ritual keverékeként írták le az új dalokat, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet, mivel ez tőlük a két kedvenc anyagom. És ugyan az ilyesmi általában promórizsa szintjén marad, a lemez ismeretében végső soron azt kell mondanom, stílusilag nem is olyan rossz közelítés a fenti jellemzés. A Dark Roots Of Earth szerzeményeiben valóban a banda legdallamosabb oldalát értelmezték újjá, méghozzá egy durva, súlyos, karcos megközelítésbe ágyazva, ami kimondottan izgalmas vállalkozás, és többé-kevésbé működik is. Nem mondom, hogy minden ízében tökéletes a végeredmény, az viszont biztos, hogy a lemez lazán állva hagyja az előzőt.

Habár a lemezelőzetes két teljes nóta baromira bejött, a nyitó Rise Upnál eleinte kicsit megijedtem, ez ugyanis az első két-három hallgatásnál pont olyan jellegtelennek tűnt, mint a Formation dalai. Stílusilag is nagyjából azt a vonalat hozzák benne: a '80-as évek végének, '90-es évek legelejének Testamentje ez mai hangzással, a refrénnél némi modernebb szabású tam-pakolással Gene Hoglantől (utóbbi egyébként az egész albumon zseniálisan játszik, én a helyükben nem is szórakoznék tovább senki mással, maradjon csak ő a dobok mögött, maximum helyettesítsék élőben, ha épp nem ér rá). Mostanra már megkedveltem ezt a nótát, azt viszont továbbra is tartom, hogy sokkal inkább a klipes Native Bloodnak kellett volna indítania helyette a lemezt, ebben ugyanis tökéletesen valósul meg az, amit a nyilatkozatokban hajtogattak. Vastagon ott van benne a Testament durvulósabb periódusa is (vagyis a Low – Demonic – The Gathering hármas), a nagyívűen építkező riffek és a fogós énektémák viszont tényleg a Ritual hangulatát idézik. A melodikus, ám brutál blastbeatekkel aládolgozott refrén is egyből működik, nem is beszélve Skolnick szólójáról, amelynek hallatán ismét egyből leborultam. Külön jól érvényesül Alex figurái alatt az a kis dumálós betét, csak még jobban megdobja az energiaszintet. Ez bizony egy 21. századi Testament klasszikus, igazi remekmű!

Az album egyik nagy előnye a Formationhöz képest a változatosság. Mint már utaltam rá, akadnak rajta kevésbé izgalmas pillanatok is, az azonban a legrosszabb indulattal sem fogható rá, hogy egybefolyna, és ennek nagyon tudok örülni. A címadó dal például egyből lassítást hoz a maga álomszerűen pszichopata verzéivel és berobbanó, kalapáló refrénjével, méghozzá roppant meggyőzően. Az elsőként megismert True American Hate a Gathering lemezre üt (olyannyira, hogy még az ott szereplő Down For Life riffjét is újrahasznosították benne...), de ebben is az egyszerre-blastbeates-és-dallamos bridge az egyik fő húzóerő. Tisztában vagyok vele, hogy 2012-ben a világon semmiféle blastbeat nem lehet forradalmi vívmány, de ez itt bizony akkor is jól szól, és ez a lényeg. Külön érdekesség, hogy a nótában Zetro Souza, a banda eredeti énekese is társszerző volt – őszintén érdekel, hogyan keveredett bele ismét a melóba Ericékkel, hamarosan bizonyára kiderül. Az A Day In The Death-nél már a basszusbevezető is összekeverhetetlen, maga a dal pedig amolyan fenyegető, húzós, középtempós súlyosság. A refrén igen pofás, Skolnick is őrületesen játszik, de valami mégis hiányzik belőle ahhoz, hogy száz százalékos legyen. Ugyanez a Cold Embrace című epikus power-balladára is igaz, bár itt muszáj külön is megdicsérnem Chuckot, aki nagyon ízes dallamokkal színesíti a finom akusztikus kezdésből kibontakozó, majd betonozós részekkel megszakított témát.

A Man Kills Mankind tényleg simán szerepelhetett volna a Ritual lemezen: nemcsak a riff idézi egyértelműen a '92-es mesterművet, de Chuck éneke és az azt kísérő meglepően dallamos vokálok is húsz évvel ezelőttre mutatnak vissza. Itt hallható a lemez egyik legjobban megformált, hatalmas energiával robbanó refrénje is. A Children Of The Grave-es tempóra épülő Throne Of Thorns ismét epikus, sokat hallgatós tétel – van benne ráció meg ízes téma szép számmal, de igazából ezt sem érzem olyan mágikusnak, mint amilyennek vélhetően szánták. Érdekes, hogy egyes elemek itt inkább a klasszikus Forbiddenre és a modernkori Exodus dallamosabb dolgaira ütnek, mintsem a Testamentre, de végülis egyívású csapatokról beszélünk... A rendes játékidőt záró Last Stand For Independence pedig az album legthrashesebb nótája, állatira eltalálták benne a gyilkosan tekeredő riffeket.

A speciális verzión a fentieken túl három feldolgozás is szerepel még, amelyek közül nekem egyértelműen a Queen-féle Dragon Attack tetszik a legjobban. A Testament nagyon érzi ezt a rockosabb vonalat, az Aerosmith Nobody's Faultját is zseniálisan nyomták annak idején a The New Orderen. A Scorpionstól elbrutalizált Animal Magnetismben is van ráció, bár ezt azért nem érzem annyira telitalálatnak, akkor már a Powerslave sokkal jobban bejön. Chuck nyilván nem Bruce Dickinson, de sikerült úgy interpretálnia a halhatatlan énektémákat a saját stílusában, hogy nem sérül a hangulat, és nem tűnik kínos erőlködésnek sem az eredmény. A hangszereseket meg aligha kell külön méltatnom... A lemez hangzása amúgy zseniális, mintha kicsit Andy Sneap is tudatosan igyekezett volna kerülni a saját kliséit, aminek csak örülni tudok. Az utóbbi években annyi elsővonalas albumon dolgozott, hogy lassan kezd unalmassá válni az a bizonyos azonnal beazonosítható hangzáskép, ami jellemző rá... Bevallom, nekem ez a nagyon testamentes artwork is bejön, pedig általában tízből egy ehhez hasonlóan klisés metal borító szokott csak tetszeni.

Összességében tehát pozitív az új Testament album mérlege. Korántsem száz százalékos a lemez, akadnak rajta üresjáratok, viszont rendelkezik egy olyan saját karakterrel, ami ugyan nagyban merít a múltból, de mégsem kelti azt az érzetet, hogy valamelyik régi anyagukat írták rajta újra. Ami ütős róla, az tényleg nagyon ütős (a Native Blood, a címadó vagy a Man Kills Mankind konkrétan mindig azt juttatják eszembe, miért is szerettem meg annak idején a metalt), azt pedig muszáj még külön is értékelnem, mennyire odatették magukat egyénileg a tagok ezekben a dalokban. Ennek köszönhetően a mérleg egyensúlyban van, és kaptak egy extra fél pontot is, hogy ne mindig a Shock!-klisévé nemesült erős nyolcassal honoráljuk az átlagosnál lényegesen jobb, de azért nem egységesen tökéletes lemezeket.

A Testament augusztus 2-án este 20.30-tól Székesfehérváron, a FEZEN Kalinka Nagyszínpadán játszik.

 

Hozzászólások 

 
#12 Márk Kindák 2018-11-21 08:25
Nálam 3 hete pörögnek újra a Testament lemezek... hétről hétre egyre több lemez fordul meg a lejátszóban, másfél hete meg csak Testamentet hallgatok!
Azt vettem észre, hogy külön kezelem az első 5 lemezt (+ First Strike), a Best of, a koncert cuccokat és a Low-Brotherhood érát.
Minden nap más pörög és azt vettem észre, hogy mostanra ütött be nálam a Formation, de a múlt héten először hallott Brotherhood lemez is nagy barátom lett.
Tegnap új telefont kényszerültem vásárolni és természetesen egy TESTAMENT logo díszíti a hátteret :)))
Idézet
 
 
+1 #11 pelu 2017-09-14 22:37
Nekem a Formation is nagyon bejött, és nem kevesebb, mint ez az album, bár ez tényleg változatosabb, és ezért talán jobban megragad egy-két nóta. A Native óriási...
Idézet
 
 
-8 #10 DRAZSEN 2016-02-22 21:40
Az Ossianra ne felejtsetek majd el 9-est dobni :)
De azt is csupán amiatt ne 10-esre,hogy kissé elmarad a régi "legendás alkotásaiktól"
Idézet
 
 
+6 #9 nemmondommeg 2013-10-13 14:08
Eddig egy Testament dalt sem hallottam, csak névről voltak ismerősek. Most hallgatom ezt az albumot és KURVA JÓ!!!!! :D Pedig még csak most tartok a felénél. :) Kár, hogy csak most ismertem meg őket.
Idézet
 
 
+11 #8 björn 2012-08-08 10:15
Ez egy nagyon korrekt kritika és pontszám. Nálam Low/The Gathering ill. Legacy/New Order lemezek a kedvencek egyébként. Ez az új esélyes arra,hogy ezek mögé kerüljön közvetlenül.
Idézet
 
 
+5 #7 neal and jack and me 2012-08-03 07:16
kedves du ádám, az ok a következő: azért érezzük "kevesebbnek" az utóbbi két anyagot, mint az elődjeit, mert változások történtek. csakhogy nem a zenében, hanem bennünk emberekben. az értékrendünkön át egy csomó minden megváltozik bennünk, és szerintem emiatt van az, hogy a formation, és a friss anyag is sok ősmetálos ismerősömnél inkább háttérzeneként funkcionál, mint teszem azt egy "egész estés" szórakozásként.
tegnap éjjel elnézegetve a csapatot semmi kivetnivalót nem találtam a produkcióban (a firelé lecsap c. különszámot most inkább nem említeném), de 6-an néztük haverok a koncertet, és a végén mindenki egyhangú véleménye volt az, hogy semmitmondó volt. és még egyszer mondom: ez nem a zenekar hibája.
Idézet
 
 
+6 #6 wovbagger 2012-08-02 07:13
Én valamiért (szintén) képtelen voltam megkedvelni a Formationt, pedig próbálkoztam vele eleget. És bár a Legacy óta hallgatom őket, a Practice-Souls-Ritual hármas leginkább a kedvencem; illetve most már ez is besorolt közéjük.
Idézet
 
 
+5 #5 Equinox 2012-08-01 22:04
Idézet - Palinkas Vince:
A Scorpin nem brutalizáltak sokat, az eredetiben is extra doom :)

Igen, olyasmi, csak teltebben szól ezzel a súlyos hangzással szerintem
Idézet
 
 
+6 #4 Palinkas Vince 2012-08-01 18:45
A Scorpin nem brutalizáltak sokat, az eredetiben is extra doom :)
Idézet
 
 
+8 #3 norberthellacopter 2012-08-01 16:27
Azóta ismerem a Testamentet amióta a Petőfi Rádión lement a Legacy a heavy metal kedvelőinek című műsorban olyan 88 körül, de a Formation nekem a kedvenc Testament lemezem a debüt után. Az egy óriási anyag. Ez az új is nagyon jó, egyre jobba ntetszik, de a Formationt nem üti meg.
Idézet
 
 
+7 #2 Equinox 2012-08-01 09:35
Nekem is hatalmas kedvencem lett a Formation, de elsőre is ütött, az is igaz (meg minden dalra emlékszem ha ránézek a tracklistre), de ez még azon is túltesz. Legacy, New Order, Gathering trió után zárkózott fel eme lemez, nagyon állat. True az év dala eddig, kb. Ilyen hangzás és zenélés mellett minden dalban van vmi. Talán a ballada kevésbé erős, de az is lehet h magas a mérce (The Legacy, Return to Serenity, Trail of Tears). Nálam év top 3 dobása között van eddig ez a mű. Túlteljesítette a várakozást. 9/10, Overkill (8) legyűrve
Idézet
 
 
+10 #1 Chris92 2012-08-01 08:50
Nekem a Formation is abszolút bejött, de ez is egy kiváló lemez. Érdekes de a A Day In The Death-el nyitó második felét sokkal erősebbnek érzem mint az elsőt, sőt a Naitive Blood-al nem is nagyon sikerült megbarátkoznom. Viszont a változatosságra , a ritmusszekcióra , a szólókra és az énekre egy rossz szavam sincs. 9/10
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.