Nem állítom, hogy az előzmények ismeretében elsőre nem lepődtem meg a floridai Trivium harmadik lemezén, de csak egy kis idő kellett hozzá, hogy rájöjjek: a pofátlanul fiatal, 20-22 éves tagokból álló csapat zeneileg igazából nem változott olyan sokat, mint azt az ember gondolná.
megjelenés:
2006 |
kiadó:
Roadrunner / CLS |
pontszám:
9 /10 Szerinted hány pont?
|
Konkrétan az egyetlen ténylegesen komoly és alapvető karakterisztikai jegy, ami más, mint legutóbb és azelőtt, az az, hogy Matt Heafy véglegesen szakított a hörgő-bömbölő énekstílussal. Ezt leszámítva a Trivium maradt, ami volt: egy modern hangzású, de mélyen a '80-as évek metaljában gyökerező csapat, akik tejfelesszájú voltuk dacára átkozottul tudnak nótákat írni. Elfogadom, ha valakinek szúrja a szemét Heafy egynémely becsvágyó nyilatkozata, tisztában vagyok a metalcore hullámot övező előítéletekkel is, de a The Crusade ettől még 2006 egyik legkiugróbb, a szó tiszta értelmében vett metal albuma, és itt bizony nincs helye mellébeszélésnek. Matt és társai elég egyértelmű célokkal állhattak neki ennek a lemeznek: egy száz százalékos, sallangmentes anyagot akartak legyártani, és ez sikerült is nekik. Fiatal amerikai banda ilyen jellegű zenével hosszú évek óta nem indulhatott neki olyan kedvező körülmények között a világ leigázásának, mint most a Trivium.
A The Crusade azért tud olyan magával ragadó lenni, amennyire az, mert még amellett is kimondottan változatos, hogy az irányvonal igen határozott és egyértelmű. Heafyék nyilvánvalóan a metal fénykorának power/thrash hőseit tekintik példaképüknek, közülük is elsősorban a Metallica hatása köszön vissza feltűnően gyakran. Matt hangja, új énekstílusa is csak ezt a párhuzamot erősíti, ez ugyanis itt-ott már-már annyira Hetfield, amennyire maga James sem az uszkve másfél évtizede. Természetesen nem valami kópiára kell gondolni, de a befolyás egyértelmű: az Ignition című nyitódal hallatán például valószínűleg csak az nem asszociál majd egyből a klasszikus 'tallica lemezekre, aki életében nem találkozott ezekkel. Majdnem ugyanilyen gyakran lehet felemlegetni a Testamentet is, az Unrepentant vagy a Becoming The Dragon hallatán például elég egyértelmű, hogy annak idején a The Legacy vagy a Souls Of Black is kiemelt helyet foglalhattak el a fiatalok lemezgyűjteményében. Ugyanígy európai, Maiden- vagy néhol Accept-jellegű ízek is visszaköszönnek itt-ott. Rengeteg a gitárszóló, ami szintén az old school jelleget erősíti, ráadásul Matt és Corey Beaulieu alaposan meg is tanulták a leckét a Friedman-, Skolnick-, Hammett-féle iskolában: élvezet hallgatni ezeket az aprólékosan kidolgozott, dallamos, többkörös virgákat.
Az Ignition és a Testament / Exodus-ízű riffeléssel kábító, nagyon fogós kórusú Detonation mellett mindenképpen a legjobb dalok közé tartozik a súlyosan málházós And Sadness Will Sear, a határozottan In Flames-szerű riffre épülő, de Mattnek köszönhetően ének szempontjából sokkal erősebb This World Can't Tear Us Apart vagy a 8 perc feletti záró címadó instru tétel, amiben felvonultatják, amit csak tudnak: vérengző thrash/speed riffek, old school ikertémák, hatalmas szólók, minden itt van, amitől csak jó ez a banda. A szimplább Trivium dalok közül hatalmasat üt még az óriási tempókra épülő Contempt Breeds Contamination vagy a Tread The Floods, ami nemcsak a legszebb Testament-hagyományokon nyugvó gitártémákkal kábít, de egy hatalmas klasszikus metal-refrént is csatasorba állít.
A legtradicionálisabb heavy metal téma ugyanakkor az első rádiós szám, az Anthem (We Are The Fire), ami zeneileg és szövegileg is visszarepít a '80-as évek közepére a maga kvázi-Accept riffelésével és himnikus refrénjével. Szerintem még akár 2-3 éve is elképzelhetetlen lett volna, hogy a Roadrunner egy ilyen típusú dallal vezesse fel egy kiemelt előadójának új albumát... Akárhogyan is, a szám jó. Szintén igazi különlegesség a The Rising, ami egészen olyan, mintha a klasszikus Queensryche jammelne benne a fekete albumos Metallicával. Egyértelmű csúcspont ez is.
Régóta túlléptem már azon a koron, amikor az ember felemelt zászlóval, „Halál a hamis fémre!" felkiáltással hág a barikádokra, de nem tagadom, hogy baromi jó érzés 2006-ban ennyire leplezetlen metalt hallani ilyen fiatal bandától, főleg úgy, hogy semmi olyan külsőség vagy ideológia nem kapcsolódik hozzá, ami miatt esetleg kínosan feszengeni kezdenék. Mivel én magam is a klasszikus Metallica, Megadeth, Testament satöbbi lemezeken nőttem fel, számomra teljesen magától értetődő, görcs- és erőlködésmentes ez a zene, és csakis támogatni tudom, hogy nagy nyilvánosságot kapjon egy olyan csapat, amelyik ezekből a gyökerekből táplálkozik, és ráadásul ennyire erős nótákkal tud megtölteni egy teljes albumot. Pláne, hogy maga a Metallica például legalább 10 éve azt sem tudja, mit csinál...
Eddig is szerettem a Triviumot, de kétségtelen, hogy a The Crusade az eddigi legjobb teljesítményük, még ha kicsit más is, mint az előzőek. A fiatalabb generációknak mindig szükségük van új kedvencekre, bennük pedig minden megvan ahhoz, hogy ilyenné váljanak, ráadásul a szerencse sem kerülte el őket. Elég egyértelmű, hogy a csapatra még nagyon komoly dolgok várnak, úgyhogy mindenki jól jegyezze meg a nevet, mert sűrűn fog vele találkozni az elkövetkezendő években.
Hozzászólások