Shock!

november 05.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Vallenfyre: A Fragile King

Kedvelem, amikor csak úgy a semmiből felbukkan valami, ami olyan, mintha csak egy régi ismerős teremne eléd teljesen váratlanul, és időtől, helyzettől függetlenül, érdek nélkül tetszik. A Vallenfyre abszolút ebbe a kategóriába tartozik: manapság elég ritkán hallani ehhez hasonló old school európai death metal albumot, és külön öröm, hogy a zenekarban profi veteránok gyűltek össze egy kis muzsikálás erejéig. A formáció atyja és ötletgazdája nem más, mint a Paradise Lost zenei agya, Gregor MacKintosh gitáros, aki édesapja két évvel ezelőtti halála felett érzett bánatát és gyászát tette bele ezekbe a dalokba, társai pedig szintén nem nyeretlen kétévesek: a jelenleg Greg főbandájában is játszó Adrian Erlandsson überdobos és a My Dying Bride gitáros Hamish Glencross egyaránt itt vannak. A harmadik (!) gitáros Mully és a basszusgitáros Scoot pedig ugyan nem ismert muzsikusok, de a főnökhöz hasonlóan ők is a '80-as évek brit extrém metal színteréről érkeztek. Az éneket (hörgést) maga MacKintosh vállalta magára, ami tényleg igazi újdonságnak számít.

megjelenés:
2011
kiadó:
Century Media
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

Még annak fényében is érdekes érzés ennyi év után ismét ilyen brutális muzsikát hallani Gregortól, hogy az utolsó pár lemezen a Paradise Lost is visszakanyarodott a borongós, súlyosan monumentális atmoszférájú fémzenéhez. Ilyen típusú death metalt ugyanakkor MacKintosh a debütáló Lost Paradise óta nem játszott, annak pedig januárban már huszonkét éve lesz, és a csapat már a '90-es évek közepén sem nagyon erőltette azokat a dalokat élőben... Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy a Vallenfyre pontosan olyan, mint az egészen korai Paradise Lost, de a rokonság már csak Greg összekeverhetetlen stílusa és dallamvilága miatt is letagadhatatlan. Ha pedig neadjisten nem ismernéd a Lost Paradise-t, egy minden szempontból hagyományosra szabott death metal lemezt képzelj el az európai vonalról. Vagyis itt nem jellemzők a brutális blastbeatek és a floridai csapatoknál oly gyakori tekerős, villantós szólófutamok, a hangsúly sokkal inkább a vészterhes atmoszférára helyeződik, ehhez pedig zömmel középtempós, elsődlegesen a klasszikus Celtic Frost ihlette riffek adnak keretet azokkal a védjegyszerű gitárharmóniákkal. Nincs megfejtés, nincs varázslás, egy pillanatig sem akar a dolog többnek látszani annál, ami – viszont a dalok nagyon rendben vannak. És ennél fontosabb bizony ebben a műfajban sem létezik.

A fentiek miatt nem szeretnék különösebb mélyelemzésbe bonyolódni a Vallenfyre lemeze kapcsán, ugyanis ha szereted ezt a fajta őserejű, sötét, súlyos és brutális zenei világot, nem nagyon tévedhetsz az A Fragile Kinggel. A komor mondanivaló természetesen az anyag atmoszférájára is mindvégig rányomja bélyegét, a dalokat azonban még így is élvezet hallgatni, mert mindnek van eleje, közepe és vége, őszinteségükhöz pedig nem fér kétség. A klipesített Cathedrals Of Dread, a Seeds vagy a záró The Grim Irony mindenképpen a csúcspontok közé tartoznak, de igazából az egész anyag ott van a szeren, nem érzem úgy, hogy bármelyik dalt is másikra cserélném vagy lehagynám. Szerencsére a tempókat tekintve is változatos az album, a gyors részeknél pedig néhol még az is kiviláglik, hogy a korai death metal színtérre nemcsak a Celtic Frost, hanem a klasszikus crust/punk cuccok is komoly befolyást gyakoroltak. További érdekesség, hogy a daloknak néhol van egy határozott svédes ízük, még a szennyesen fület gyönyörködtető, láncfűrész-szerű gitárhangzás is elég közel áll az Entombed, Dismember vonalhoz, Greg játéka pedig az egész anyagot összefogja, méghozzá a szokásos briliáns módon. Ha az alapján ítéled meg a kvalitásokat, ki hány hangot fog le egy másodperc alatt, biztos nem fogod megérteni, miért imádtam mindig is MacKintosh gitározását, mert a fickó keveset fog, de azt ott és akkor, ahol kell. Borongós melódiái, sötéten méltóságteljes dallamvilága páratlan és két-három hangból is beazonosítható – tényleg a hangulatteremtés egyik igazi nagymestere a színtéren, és már csak hab a tortán, hogy hörgősként is megállja a helyét. Nem mondom, hogy a legváltozatosabb torok ezen a vonalon, akit csak valaha is hallottam, de ezekhez a dalokhoz tökéletes, amit csinál.

Mit mondjak még? Túl sok egyebet nem tudok hozzáfűzni az eddigiekhez... Ha nemcsak a technikás amerikai death metalt bírod meghallgatni, hanem ez a hangulatosabb, épp ezért még kriptaszagúbb európai iskola is a te asztalod, az A Fragile King személyesen neked szól. Az év egyik legkellemesebb meglepetése eddig.

Gregorral készült aktuális interjúnkért kattints!

 

Hozzászólások 

 
+9 #2 Equinox 2011-11-22 18:05
Kiváló cikk, pont ezt gondolom én is
Idézet
 
 
+11 #1 Feca 2011-11-21 15:14
Kedves Ádám!
Tökéletesen egyetértek minden itt leírttal.
Legalább 15 éve, de lehet, hogy már 20 is van, hogy nem hallottam ilyen fasza európai death metal lemezt. Nem vagyok a stílus feltétlen híve, de korai Entombed, a Celtic Frost és Paradise Lost is kedvenceim között van. Így nem is meglepő, hogy ez a korong irgalmatlanul betalált nálam is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.