Shock!

Orchid, Portrait, Graveyard, Ghost, Blood Ceremony... Csak néhány név, akik az utóbbi időszakban feljövőben lévő retro rock/metal hullám kapcsán kerültek reflektorfénybe. Ugyanezen csapatok is visszatekintenek néhány éves múltra, azonban a zenei világát tekintve szintén ehhez az irányhoz sorolható svéd Wolf tagsága már jócskán régebbi motorosokból áll (maga a zenekar 16 évvel ezelőtt alakult).

Kábé egy éve van igazán feljövőben ez vonal, a farkasok viszont már a hatodik albumuknál tartanak, esetükben tehát hullámlovaglásról beszélni színtiszta dőreség volna. A misztikus, Mercyful Fate ihlette szövegvilág és muzsika alapján – melyre a kezdeti időkben a korai Maiden is nagy hatást gyakorolt – akár e mostani retrós földindulás előfutáraként is tekinthetnénk rájuk, de ennyire túlagyalni nem hiszem, hogy kellene ezt a dolgot. A lényeg, hogy hatodik nekifutásra ismét egy ellenállhatatlan erejű, a klasszikus metal legszerethetőbb stílusjegyeit esszenciális jelleggel megidéző korongot tettek le az asztalra az északi arcok.

Accept, Mercyful Fate, Judas Priest – leginkább ezzel a három névvel lehet körbelőni a Wolf mai világát. Az első két albumra még erősen jellemző Maiden-hatás jelenléte mára javarészt visszaszorult, inkább az imént említett trió befolyása az, ami főként tetten érhető. Ugyanakkor – főleg Niklas Stalvind énekes/gitáros magas fekvésű hangjának és jellegzetes énekdallamainak, valamint hathúros társával, Johannes Axemannal közösen elővezetett, ízes riff- és szólómunkájuknak köszönhetően – mégis van egy sajátos, csak rájuk jellemző íze a muzsikájuknak. Nagy irányváltások nélkül, pusztán csak a jó dalok és a pőre, sallangmentes régisulis metal erejére támaszkodva jutott el a csapat fokozatosan idáig, kis lépésekkel, de céltudatosan építgették karrierjüket. Az előzmények és az aktuális album ismeretében azt mondom, még korántsem értek fel a csúcsra, lesz még innen státuszbéli továbblépés.

A 11 trackes, bő háromnegyed órányi korong legemlékezetesebb momentumait számomra a hátborzongató refrénű Jekyll & Hyde, az ökölrázós False Preacher és a Black Sabbath Dio-korszakával kompatibilis, sodró erejű Road To Hell jelentik, de a sejtelmes, lebegősre torzított basszusintróval felvezetett Nocturnal Rites is király darab. A legnagyobb azonban a CD-t lezáró, az orosz Kurszk tengeralattjáró bő évtizeddel ezelőtti tragédiáját feldolgozó K-141 Kursk: ebbe az alapból tempós dalba egy olyan pszichedelikusan induló, majd fokozatosan kiterebélyesedő, epikusan építkező középrész került beépítésre, aminek hallatán szó szerint kivert a libabőr, annyira súlyos, fojtogató hangulatot teremt. De a nótát lezáró, hipnotikusan ismétlődő, kegyelmet nem ismerő riffelős témázás is odaüt rendesen, a' la Steeler (British Steel album, Judas Priest). Igazából két olyan szerzemény – Absynthe és Hope To Die – van a korongon, ami kicsit talán gyengébb a többinél, ezeket valahogy sablonosabbnak, szürkébbnek érzem a lemez egészének nívójához képest.

A Pelle Saether producer által a svédországi Studio Undergroundban kreált hangzás minden felesleges cicomától mentes, abszolút gitárközpontú, tömény, de tiszta klasszikus metal sound, a legendás korai Mercyful Fate borítókat is megalkotó Thomas Holm pedig ismét egy totál old school frontfestménnyel tette fel az i-re a pontot. Ha a zenében az innovációt, az új megfejtéseket keresed, akkor a Wolf nem neked szól, viszont ha egyszerűen csak egy jól összerakott, kompakt nótákkal teli heavy metal dalcsokorra vágysz, a jól bevált régi receptúra mentén, akkor már helyben is vagy a Legions Of Bastardsszal. Egy jó és hiteles banda erős albuma ez, én felhőtlen örömmel pörgetem végig mindannyiszor. Már csak élőben kéne elcsípni őket valahol.