Shock!

Sal Abruscato már akkor is beírta volna magát a metal nagykönyvébe, ha 1993 végén örökre leteszi a dobverőit, hiszen csak ebben az évben két olyan klasszikust játszott fel, mint a Type O Negative Bloody Kisses lemeze és a Life Of Agony River Runs Redje. Akik azonban hallották a muzsikus új bandája, az A Pale Horse Named Death szinte teljesen egyedül készített bemutatkozó albumát, többnyire egyetértenek abban, hogy Abruscatónak még ennyi év után is van mondanivalója, sőt, komoly meglepetéseket is tud okozni. A minden Type O Negative és Alice In Chains rajongónak melegen ajánlott lemez olyannyira elnyerte a Shock! szerkesztőségének rokonszenvét, hogy fel is tárcsáztuk Salt néhány kérdés erejéig.

Eddig is tudtuk, hogy nagyszerű dobos vagy, az viszont szerintem a többségnek újdonság, hogy emellett gitárosként, basszusgitárosként, énekesként és dalszerzőként is megállod a helyedet...

(nevet) Köszönöm szépen! Ez volt az én régóta rejtegetett titkom!

Miért alakult úgy, hogy szinte mindent te játszottál fel a lemezre? Egyáltalán mikor startolt az A Pale Horse Named Death?

2009 januárjában fogtam bele a munkába. Egyszerűen elegem lett abból, hogy folyamatosan más emberekre várjak, más zenészekkel alkudozzak. Minél többen vannak valahol, annál nehezebben fognak egyetérteni, és ez csak oda vezet, hogy a végén semmi sem készül el... Kicsit a dobolásból is elegem lett, némi változatosságra vágytam. Így aztán úgy döntöttem, készítek egy lemezt egymagamban, egymagamnak. Ebből lett aztán az A Pale Horse Named Death.

Zenekarként vagy inkább szólóprojektként jellemeznéd ezt az egészet?

Egy olyan zenekarként, amelynek tőlem ered a koncepciója, a zenéje, és én csináltam magát az albumot is. De élőben természetesen rendes bandáról van szó, egyszerűen csak a többiek nem vesznek részt a kreatív folyamatokban. Koncertezni azonban minél többet szeretnénk.

A zene szerintem valahol félúton helyezkedik el a Type O Negative és az Alice In Chains között, és nyilván nem tőlem hallod először ezt az összehasonlítást. Egyetértesz ezzel?

Valóban sokan hozták már fel ezt a példát, én pedig nagyszerűnek tartom a dolgot. Megtisztelő, hogy két ilyen óriási zenekar jut az emberek eszébe a dalaimról. Ha azonban azt kérdezed, mindez szándékos volt-e, természetesen nem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a zenei hatásaim egészen hasonlóak, mint amik nyomán például a Type O Negative hangzása is kialakult, de hát ez sem lehet meglepő senki számára.

Milyen élmények inspirálták a dalokat?

Az elejétől fogva egyfajta filmszerű utazást képzeltem el ehhez a lemezhez. Az egyik oldalról személyes dolgok, a másikról olyasmik ihlették a zenét, amiket magam körül láttam. A legalapvetőbb talán a válásom volt, aminek következtében roppant dühösnek és csalódottnak éreztem magam. Ez a düh mindenképpen fűti ezeket a nótákat: bennük van, miként verekszi át magát az ember a nehézségeken, és ebből a szempontból igencsak negatív, sötét az összkép. De ahogy mondom, nem kizárólag rólam szól a lemez, vannak olyan dalok, ahol belebújtam mások bőrébe, vagy elképzelt eseményekről írtam. Bármi beindíthatja a fantáziámat: egy film, netán egy régi sztori, vagy akár egy drogfüggő, akit a környezetemben látok.

Peter Steele halála mennyiben befolyásolta a zenédet?

Épp a felvételek zajlottak, amikor Peter meghalt. Előtte folyamatosan kapcsolatban voltunk, rendszeresen beszéltünk. Még arról is szó volt, hogy vendégként felbukkan majd az albumon háttérvokálozni, ő pedig újabb Carnivore bulikat akart csinálni, és ezekre hívott engem játszani. Egy európai Life Of Agony turné fáradalmait pihentem ki éppen otthon, amikor meghalt. Ez közvetlenül az énekrészek felvétele előtt történt, és biztos vagyok benne, hogy elég komoly depresszív többletet adott a hangomhoz. A lemezt pedig az ő emlékének ajánlottam. Peter még fiatal volt, nem kellett volna elmennie...

Meggyőződésem, hogy valahonnan fentről figyelemmel kíséri, amit csinálok, és hallja a zenémet. Úgy gondolom, tetszene neki, és talán még egy kicsit büszke is lenne rám. Ebben persze nagy része van annak, hogy számos olyan ötlet szerepel ezekben a nótákban, amikhez hasonlókat ő is előszeretettel írt. De ez sem véletlen, hiszen rengeteget tanultam Petertől, miközben figyeltem, ahogy dolgozik, és kielemeztem, hogyan írja a dalait.

Gondolom, gitáron állnak össze a nóták alapjai.

Igen, természetesen.

Mit gondolsz, mennyiben befolyásolja a dalszerzést nálad, hogy eredetileg nem gitáros vagy, hanem dobos?

Nagy mértékben. Sokkal inkább matematikailag közelítek a zenéhez, mert ösztönösen tudom, mit kívánnak meg a groove-ok, a ritmusok, miként egészítik ki az összképet a dobok, ez pedig alapvető fontosságú. Tudod, nagyon sok olyan zenészt, dalszerzőt ismerek, akik egyszerűen nem értik, hogyan működnek a dobok. Nekem szerintem komoly előnyt jelent velük szemben, hogy több hangszeren is játszom.

Mi a helyzet az énekléssel? Nem volt bizarr érzés odaállni a mikrofon elé?

Dehogynem! Énekelni nagyon nehéz és óriási nyomást helyez rád. Az első koncert előtt például iszonyatosan ideges voltam, borzasztóan féltem attól, hogy a közönség elutasít majd énekesként, de aztán szerencsére minden jól alakult... Ettől azonban még ma is izgulok a bulik előtt, és tényleg megemelem a kalapomat minden énekes előtt, akik estéről estére kiállnak és levezénylik a bulit. Tényleg elképesztően kemény melóról van szó, sokan nem is gondolnák, mennyire igénybe veszi az embert! Emellett ugyanakkor nagyon élvezem is minden velejárójával együtt, hiszen nagyszerű érzés kommunikálni a közönséggel.

A turnécsapatban további két ismert muzsikus is helyet kapott Johnny Kelly és Bobby Hambel személyében. Ők hogyan kerültek a képbe?

Johnny maga ajánlotta fel a szolgálatait, miután meghallgatta a kész lemezanyagot. „Ha turnéra indulsz, szívesen elmennék veled dobolni", mondta, aminek nagyon örültem. Úgy látom, a Type O Negative rajongók is nagyra értékelik, hogy a banda két dobosa együtt zenél. Még akkor is, ha én ezúttal nem a dobszerkó mögött foglalok helyet! (nevet) Bobbyval pedig Peter temetésén találkoztam, akkor beszélgettünk, és megemlítettem neki, hogy éppen lemezt készítek. Ő is szívesen jött, és három gitárszólót is feljátszott az anyagra, majd mivel épp ráért, több környékbeli koncerten is fellépett velünk. Szintén óriási szerencse, hogy most augusztusban ismét belefért az idejébe, és el tudott jönni velünk két hétre Európába. Ha épp ráér, a jövőben is ott lesz a koncerteken, bár a következő, januári európai bulikra sajnos nem tud velünk tartani, mert akkor már a Biohazarddal is elég sűrű a naptárja.

Mondhatjuk, hogy jelenleg az A Pale Horse Named Death a fő prioritásod?

Abszolút mértékben, a Life Of Agony ugyanis nem dolgozik tovább, én pedig elindultam egy új irányba ezzel a bandával. Az én koromban már fontos, hogy az ember mindig újabb és újabb inspirációt, kihívásokat találjon magának, főleg harminc évnyi dobolás után. Ez itt az én gyermekem, amit a semmiből teremtettem, és nem is voltam benne biztos, hogy az embereknek tetszeni fog. A visszajelzések alapján viszont nagyon sokaknak bejön. Óriási lehetőség és megtiszteltetés számomra, hogy jövő nyárra már több igazán nagy európai fesztivál is meghívott minket. Igazi esélyt kaptam arra, hogy mindent újrakezdjek, és meg is akarom ragadni ezt az esélyt.

Ha már említetted a Life Of Agonyt: meglepett Keith Caputo Minává történt átlényegülése?

Nos... Ismerem Keith-t, és tiszteletben is tartom őt, de amikor kijöttek a hírek erről az egészről, az meglepett. És nincs is értelme tagadni, nagy mértékben ennek köszönhető, hogy a Life Of Agony nem tudja tovább folytatni. A rajongók megszokták Keith-t olyannak, amilyen ezelőtt volt, és nem vagyok benne biztos, hogy képesek lennének elfogadni a zenekart az új Keith-szel. Ismétlem: elfogadom és tiszteletben tartom a döntését, hiszen nagyon fontos, hogy mindenki megtalálja a saját útját, és hogy az lehess, aki valójában vagy. Az élet pedig megy tovább, természetesen nincs harag. De ugyanakkor az is hozzátartozik ehhez az egészhez, hogy a Life Of Agonyben igencsak megváltoztak a dolgok. Vannak, akik továbbképezték magukat muzsikusként, mások pedig nem, és most totálisan más szinten mozognak. És itt jön be a képbe az a tényező is, amiről már beszéltem, és végül elvezetett az A Pale Horse Named Death sztori kezdetéhez. Az emberek hat éve várják, hogy előjöjjünk egy új lemezzel, mi viszont még annyi időre sem vagyunk képesek egy szobában tartózkodni, hogy legalább egyetlen dal összeálljon. Adott négy ember, akik közül senki sem ért egyet a többiekkel... Így valóban nincs sok értelme erőlködni.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Beatlestől a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band, aztán legyen mondjuk az első Black Sabbath, és mondjuk a Soundgardentől a Badmotorfinger. De lehet, hogy holnap már mást mondanék. Beatles meg Sabbath viszont nagy valószínűséggel akkor is lenne a háromban, mert többnyire ez a két zenekar tölti ki az agyamat! (nevet)

Mi az élet értelme?

Még mindig gondolkodom rajta, így nem vagyok abban a pozícióban, hogy megválaszoljam ezt a kérdést. Az azonban biztos, hogy nem materiális dolgokhoz, javakhoz kapcsolódik. Az emberek jelentős része nem fordít elég energiát arra, hogy gyümölcsöző, kreatív folyamattá varázsolja az életét. Megveszik a drága autót, de közben nem gazdagítják magukat újabb és újabb ismeretekkel, és nem tekintenek a világra úgy, ahogy kellene. Szerintem a világ olyan, mint egy festmény, és mivel elég rövid időt töltünk itt, meg kell próbálni minél több szép oldalát megismerni. És néha másokhoz hasonlóan én is bűnös vagyok abban, hogy nem értékelem eléggé a jót, hanem inkább panaszkodom, hisztizem a rossz dolgokon. De ilyenkor mindig igyekszem magamban tudatosítani, hogy nem ez a lényeg, hanem hogy érezd jól magad, örülj a szépnek, és adj, illetve fogadj annyi szeretetet, amennyit csak lehet.