Shock!

Ha különösen intelligens zenei világú hard rock csapatok kerülnek szóba, a New Orleans-i Lillian Axe neve egészen biztosan ott díszeleg a képzeletbeli listán. A sajátos hangulatvilággal rendelkező, rendkívül érzelemgazdag lemezeket készítő zenekart sosem vette körül igazi csillogás, az 1989-es Love And War, az 1992-es Poetic Justice vagy az 1993-as Psychoschizophrenia mégis ott vannak a műfaj legkiemelkedőbb teljesítményei között. Aki kicsit is követi a zenekar körüli történéseket, tisztában lehet vele, hogy számos tagcserét éltek meg, és talán az sem okozott túl nagy meglepetést, hogy a 2012-es albumhoz új énekes is jár. A zenekar agya, motorja és szóvivője, az ultrabarátságos Steve Blaze gitáros számolt be nekünk az ősszel végre Budapesten is fellépő zenekar körüli aktuális történésekről. És persze a múltról sem feledkeztünk meg…

Miképp került Brian C. Jones a zenekarba? Ha jól tudom, régóta Lillian Axe rajongó volt…

Így van, Brian régi rajongónk, úgy 13-14 éves kora óta. Az apja hozta el a koncertjeinkre először, majd később összehaverkodtunk, néhányszor fel is hívott. Gyakorlatilag barátok lettünk az évek folyamán. A környéken már elég ismert gitáros volt, arról nem is tudtam, hogy énekel is. Két-három évig csak dumálgattunk, megismertük egymást, aztán mikor Derrick LeFevre kikerült a zenekarból, rögtön szólt, hogy érdekelné a feladat. Mondtam is neki csodálkozva, hogy „de hát te gitáros vagy, hogy jutott eszedbe az éneklés?”, és akkor derült ki, hogy tulajdonképpen énekes is. Küldött jó néhány videót a zenekaráról, és teljesen ledöbbentem, mennyire tehetséges srác. Ráadásul emberileg is teljesen rendben van, minden szempontból elkötelezett. Aztán úgy hat hónapig próbáltunk - kipróbáltuk egymást. Teljesen biztosnak kellett lennünk abban, hogy a megfelelő embert találtuk meg. Meghallgattunk másokat is persze, de végül tavaly április-május környékére már körvonalazódott, hogy Brian személyében találtuk meg azt az arcot, akivel fel szeretnénk venni az új lemezt és jöhetnek a koncertek.

És végre elkészült az új Lillian Axe lemez, a XI: The Days Before Tomorrow is. Milyen gondolataid vannak most róla?

Minden egyes lemezzel próbáltunk előre lépni, jobb dalokat írni, jobb hangzást létrehozni, szerettünk volna minden szempontból jobb zenekarrá válni. Mindig száz százalékot raktunk bele az aktuális dolgainkba. Most is rengeteg időt szántunk a zenére, rengeteg segítséget kaptunk mindenfelől. Fogalmazhatnék úgy is, hogy minden a szívünkből jött. Minden egyes lemezzel új arcunkat mutattuk meg, egy-egy szintet feljebb léptünk. Úgy érzem, hogy sikerült most is valamiféle átfogó képet adnunk magunkról. Minden szempontból elégedett vagyok az új dalokkal.

A hangulata engem bizonyos szempontból a Psychoschizophreniára emlékezet.

Igen, sokat mondták már ugyanezt, bár én olyan sötétnek azért nem mondanám, inkább mély, érzelmekkel teli, szenvedélyes zeneként jellemezném. Néhány dal súlyos és komor, néhány másik egyszerűen szomorú, és olyanok is akadnak, amelyek inkább vidám és pozitív érzelmeket hordoznak. Bizonyos szempontból viszont minden egyes szám pozitív. Még akkor is, ha ott is bujkál benne a szomorúság, akkor is egyfajta optimista boldogságot lehet nyakon csípni a dalokban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a fény mindig ott van az alagút végén. Egyébként én is kimondottan úgy érzem, hogy a Psychoschizophrenia hangulatát sikerült most megközelítenünk.

A Death Comes Tomorrow az egyik legszebb dal szerintem, amit valaha írtatok. Majdnem annyira megkapó, mint a Ghost Of Winter volt annak idején.

Jólesik, hogy ezt mondod. Egyébként a legtöbben ezt a dalt szeretik az albumról a legjobban, ráadásul a második szám volt, amit megírtam hozzá. Amikor élőben játszottuk, a rajongók azonnal ráéreztek az ízére. A szövege pedig az új Conan film hatására született. Azt próbáltam megfogalmazni benne, milyen, amikor egy férfi egyedül él és harcol az elemekkel, ahogy átküzdi magát az akadályokon, rájön, hogy ki is valójában. A dal végén a harcos meghal, és a mennybe megy. Igazából ez az egész téma áthelyezhető az ősidőktől kezdve a mai időkig bármikorra, nincsenek határvonalak a történethez. Röviden megfogalmazva: a dal egy férfi spirituális útját követi nyomon önmaga megtalálásához, és ahova a világban tartozik.

Több interjúban olvastam, hogy a zenétek sok embert átsegített már egy-egy nehéz perióduson…

Pontosan ez az, ami miatt csinálom ezt az egészet. Ha akár egy kicsit is segíteni tud a zeném, és meg tudja érinteni a hallgatót, ha épp valami nehéz időszakon megy keresztül, akkor már van értelme. Jó, ha ilyenkor az ember talál olyan zenét, ami hallatán azt érzi, hogy más is keresztülment már ugyanazokon a problémákon, amikkel ő is küzd. Mindannyian elveszítettünk már valakit az életünkben. A legnehezebb dolgok egyike, amivel meg kell birkózni, ha egy szerettünk már nem lehet velünk. És ha erről olyan dalt tudok írni, ami bárkinek segíteni tud, az módfelett megtisztelő számomra.

Ha visszatekintesz az eddigi pályatudásodon, mit gondolsz, a zene miben változtatta meg a személyiségedet?

Huszonévesen kezdtük ezt az egészet, és korántsem voltam még annyira érett lelkileg, mint manapság. Ma már teljesen másképp gondolkodom mindenről, és újjászületett keresztényként úgy érzem: boldoggá szeretném tenni a körülöttem lévő embereket, hogy a lelkük helyes irányba terelődjön. Az első néhány lemez időszakában még a partihangulat uralkodott, megéltük az álmainkat, amivel nincs is gond, de időközben azért megkomolyodtunk. Még jobban elköteleződtünk a zenélés iránt, és sokkal mélyebb, erősebb számokat írtunk, amelyek megtalálták az utat a rajongók szívéhez és lelkéhez. Valahol e kétfajta életérzés között kell megtalálni az egyensúlyt. Számomra az lett a legfontosabb, hogy olyan dalaim legyenek, amelyek megmutatják a jó dolgokat az életben. Azt, hogy miként győzzük le az nehézségeket. Nemcsak a pozitív dolgokat fogalmaztam meg a zenémmel, hanem a sötétebb hangulatokat is, pontosan azért, hogy rávegyem az arra fogékonyakat, hogy harcoljanak a negatív dolgok ellen, szedjék össze magukat, és vegyék észre, mennyi csodálatos dolog vár még rájuk a halálukig.

Említetted, hogy újjászületett keresztény vagy. Mesélnél erről bővebben?

Gyerekkorom óta keresztény szellemben nevelkedtem. Az újjászületett kereszténység azt jelenti, hogy hiszek Istenben és tényként könyvelem el a felsőbbrendű hatalmat. A legfontosabb az egészben annyi, hogy szeress mindenkit. De én például nem forgatom a Bibliát, és olykor dühös is szoktam lenni! (nevet) Egyszerű fickó vagyok, aki bizonyos pozitív szabályok és útmutatások szerint próbál élni. A legtöbb ember retteg az Istennel való kapcsolattól, mert azt hiszik, mindez azt jelenti, hogy le kell borotválnod a hajad, és a hegyekben kell élned remeteként, távol mindentől. Pedig csak annyi az egész, hogy törődnöd kell az emberekkel, és ha szeretetet adsz, akkor te is azt fogod visszakapni. Ez az alapvető szabály, az élet aranyszabálya, ha úgy tetszik.

Ha a legszebb pillanatot kellene felidézned az életedből, mit mondanál?

Volt néhány, de mostanában az, amikor a kisfiam megszületett. Két és fél éves már, de amikor megszületett, az volt életem legszebb napja. Ő az én kis napsugaram. (nevet)

Kanyarodjunk vissza kicsit a múltba: Jon Ster miért nem csatlakozott a zenekarhoz az újjáalakulásnál? A Fields Of Yesterdaynél még tag volt, de a koncertlemezen már nem szerepelt.

A Fields Of Yesterday megjelenése körül átmentünk Japánba, ahol elég nagy felhajtás volt körülöttünk, rengeteg interjút is adtunk. Jonnak néhány személyes problémája akadt akkoriban, egyszerűen nem tudott a zenekarra koncentrálni. A részletekbe nem szeretnék belemenni, de elég sok gondja támadt. Sam Poiteventet meg már ismertem egy ideje, volt pár zenekara a környéken, tudtam, hogy tehetséges gitáros, így gyorsan sikerült kitölteni az űrt a gitárosi poszton. Később Jon körül rendeződtek a dolgok, találkoztam is vele párszor, különböző zenekarokban is megfordult, és úgy tűnik, már rendbejött a srác. De annak idején a zenekar döntése volt, hogy Jon nem képes folytatni velünk a munkát, és jobb számára, ha a saját gondjaira koncentrál.

És Ron Taylor miért hagyta ott a zenekart?

Amikor Németországban jártunk 2004-ben a Bang Your Head! Fesztiválon, Ron úgy érezte, nincs kedve visszatérni ebbe a körforgásba, hogy lemezt készítünk, turnézunk, és így tovább Elege lett a kiszámíthatatlan életformából. Egyszerűen csak otthon akart maradni és kisebb volumenű dolgokkal szeretett volna foglalkozni. Ha jól tudom, van is néhány gyereke. Évek óta nem beszéltünk, de annyit tudok, hogy valami helyi csapattal nyomul Dallasban. Tizenhat évig volt a zenekar tagja, ennyi idő alatt felnőtt, megváltozott, mások lettek a céljai, másféle életet akart élni. Nem olyan nagy meglepetés ez azért. Hogy a rajongókhoz hűséges tudj maradni, folytatni kell a zenélést, és ezt annyiszor köszönték már meg nekem az emberek, hogy én nem adtam fel a pályát. Néha persze meg kell birkózni azzal, ha egy zenekartag kicserélődik, de Ron el akart menni, én meg nem akartam az egész csapat életét felborítani amiatt, mert egy ember távozott. Nem lett volna fair a többiekkel szemben. Egyébként sosem volt vita vagy ilyesmi, ha épp valaki távozott a zenekarból, mindig barátságosan sikerült a búcsú.

És mit gondolsz arról, hogy Ron most éppen két másik Lillian Axe taggal zenél együtt?

Mindannyian a lakóhelyük környékén szerettek volna zenélni, ennyi az oka. Ha jól tudom, valami lemezt készítenek épp, de tényleg nagyon régóta nem beszéltünk egymással, így túl sok fogalmam nincs, pontosan mi is van most velük. De mindig a Lillian Axe történet részei lesznek. Brianen kívül a mostani tagokkal tizennégy éve ismerjük egymást, szóval a jelenlegi felállással is aránylag sokat megéltünk együtt, és az a célunk, hogy még jobbak legyünk együtt, és a tőlünk telhető legjobb lemezeket írjuk meg.

Derrick LeFevre távozása után hogy akadtál rá Ronny Munroe-ra a Metal Churchből?

Az az egész elég gyorsan történt. Ismertem már, volt egy szólózenekara és Seattle-ben előttünk játszottak, meg találkoztam vele a Rocklahoma fesztiválon is. Mindig jó énekesnek tartottam, figyelemmel kísértem, mivel foglalkozik. Aztán amikor Derrick kilépett, elsőként Ronny jutott eszembe. Próbáltunk párszor, összehaverkodtunk, de még kérdéses volt, hogy tudunk-e együtt dolgozni. Ki kellett próbálni, passzol-e hozzánk a stílusa, hogy tudunk együtt dolgozni, és mivel Ronnie elég messze lakott tőlünk, logisztikailag is meg kellett oldani, hogy működjön a dolog. Aztán volt egy koncertünk is, és akkor rájöttünk, hogy Ronny stílusa kicsit más, mint amire mi gondoltunk. Vitathatatlan a tehetsége, és rettentően tiszteljük, de a koncert után vége is szakadt az együttműködésnek. Inkább egyfajta teszt volt ez a részünkről, Ronnyt sosem nevezném a Lillian Axe énekesének, hiszen csak egy koncertünk volt együtt. Egyébként volt más projektje is, és elég nehéz is lett volna megoldani az együttműködést, főleg, mivel ahogy mondtam, nem is laktunk közel egymáshoz. Közösen döntöttünk úgy, hogy ez nem fog működni, de a barátság megmaradt, és biztos vagyok benne, hogy minden rendben van vele.

A Near Life Experience projekteddel mi a helyzet? Lesz még valaha folytatása?

Egyelőre még nem tudom. Van egy csomó anyagom, de ez pontosan az a dolog, amit akkor tudnék megcsinálni, ha rengeteg szabadidőm lenne. Jelenleg a Lillian Axe lefoglalja az időm nagy részét, és tényleg sejtelmem sincs, hogy az elkövetkezendő években lesz-e kapacitásom a Near Life Experience-re. De soha ne mondd, hogy soha! Ha úgy alakul, hogy lesz pár szabad hónapom, amikor az égvilágon semmi más dolgom nem lesz, akkor lehet belőle valami. Most a Lillian Axe a prioritás minden szempontból.

Ha jól sejtem, akkor ez a válaszod arra a kérdésre is, hogy tervezel-e új szólólemezt…

Valószínűleg az a következő Near Life Experience album előtt fog bekövetkezni, az elkövetkezendő évek tervei között ugyanis mindenképpen szerepel egy új szólólemez. Egyébként meg a következő projektem más jellegű lesz: szeretnék egy gyereknek szóló altatódalokkal teli lemezt készíteni. Talán még ebben az évben sor kerül erre. Megírom a számokat, és egy énekesnő fogja felénekelni őket, illetve minden dal instrumentális és énekes verzióban is szerepel majd rajta. Mindig is nagyon szerettem az altatódalokat, és mióta apuka lettem, teljesen elborítottak az érzelmek! (nevetgél) Szeretem a gyerekeket, ez pedig olyasmi, amivel örömöt tudok okozni nekik.

Mi a terv az Angellel? Lesz még valaha lemez vagy koncert?

Elképzelésem sincs. Egyébként nemrég kaptam egy sms-t Franktől (DiMino), az énekestől. Még meg kell győznöm őket, hogy hozzuk össze a csapatot, és írjuk meg a legjobb Angel lemezt, egy olyat, ami a régi és az új rajongóknak is tetszene, és visszakerülhetne vele a csapat a reflektorfénybe. De egyelőre várom a választ. Ez is egy lehetőség a sok közül.

Van olyan Lillian Axe dal, amit nem szeretnél soha eljátszani élőben?

(nevet) Atyaég, amit soha nem játszanék el? Szerintem nincs olyasmi, amitől kínosan kellene éreznem magam! (hosszan nevet) Akár eljátszhatnánk az összes lemezt elejétől a végéig, minden egyes dalra büszke vagyok, amit valaha csináltunk.

Ki az öt kedvenc gitárosod?

Brian May a Queenből, Yngwie Malmsteen, hadd gondolkodjam… Michael Schenker… Jó kérdés, mert ezt vágnom kellene azonnal. Lindsey Buckingham a Fleetwood Macből, és még egy, ugye? A Muse gitárosa, Matt Bellamy. Imádom a Muse-t.

Ti még egy más korszakban kezdtétek, de mit gondolsz a zeneipar mostani állapotáról?

Azt, hogy elég nagy bajba került az internet miatt. Minden elérhetővé vált, így elveszett az, hogy megéld a zene különleges pillanatait. Mindamellett egy zenész számára is elérhetővé vált az egész világ, szóval egyaránt megvan a változások előnye és hátránya is. Ráadásul a gazdasági helyzet miatt egyre nehezebb koncertezni, turnézni, a rádiókba meg szinte lehetetlen bekerülni. Van ugye néhány döntéshozó a zeneiparban, akik a zenét terméknek tekintik, és mindenhol ugyanazokat az arcokat lehet csak hallani. Ez meg nem túl igazságos a temérdek tehetséges zenekarral szemben. Ha például a Grammy-díj jut eszembe, ott is folyton ugyanazok a zenekarok pörögnek. Nekünk meg nincs más választásunk, hogy haladjunk előre, ahogy csak tudunk.

Ezek után hogy látod a Lillian Axe jövőjét?

Ahogy az elmúlt húsz évet töltöttük. Sok változás nem lesz: elkészítjük az adott pillanatban a lehető legjobb lemezt, turnézunk, amennyit csak tudunk, és már el is kezdtem írni a következő anyagot. Folytatjuk a munkánkat, és igyekszünk világszerte elérni, akit csak tudunk, és megpróbálunk örömet okozni mindenkinek.

Te miképp definiálnád a „jó zenét”?

Őszinte, szenvedélyes, lendületes és a lélekből szól. Az teljesen mindegy, hogy country, jazz, new age, r’n’b, a lényeg, hogy szívből jöjjön és legyen benne erő. Én általában azt szeretem, ha valami egyedi és nagyon dallamos. Az sosem zavart, ha egy zenekarban kicserélődtek az emberek, a lényeg, hogy megmaradjon a zene iránti szenvedély. Számomra ez jelenti a jó zene fogalmát.

Ha nem lett volna Lillian Axe, akkor milyen jellegű zenekarban játszottál volna szívesen?

Alice Cooper mellett vagy Ozzy csapatában. Az Aerosmith sem lenne rossz… Rengeteg zenekar létezik, amit örömmel csinálnék. De mondjuk ezek a csúcskategóriás csapatok számomra. Viszont a Lillian Axe is kiteljesíti az életemet, boldog vagyok így.

Mi az élet értelme?

Hűha! Nincs ennél esetleg valami komplikáltabb kérdésed? (nevet) Az élet egy végtelen utazás, amikor minden egyes átélt másodperc a lelkünket tökéletesíti. Hiszem, hogy azért kerültünk a földre, hogy fejlődjünk, és mindig jobb…. hogy is mondjam…. szóval, hogy elérjük a végső gyönyörűséget a mennyben. Fogalmam sincs, mi lehet a mennyország, és bizonyára minden embernek mást jelent. Az élet értelme az utazás, aminek a végtelen boldogság a célja, és a tanulás, amiért ide kerültünk. Sejtelmem sincs, hogy visszakerülünk-e valaha, igazából nem is hiszem, de az biztos, hogy megkapjuk az esélyt arra, hogy megteremtsük a saját belső békénket, amit a saját cselekedeteinkkel érhetünk el. De a szakadatlan utazás vélhetően egy örökkévaló üdvözüléssel végződik. Keresztényként hiszem, hogy az örökkévalóság a cél.

A Lillian Axe szeptember 12-én a Club 202-ben koncertezik a Helstar társaságában.