Shock!

december 26.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Bang Your Head!!! Fesztivál - Balingen, 2011. július 15-16.

Bár az elmúlt két évben nem vettünk részt a németországi fesztiválon, elmondható, hogy kisebb, majd még kisebb társasággal jó néhány éve rendszeresen tiszteletünket tesszük a Bang Your Head!!!-en. Sajnos a legutóbbi, 2008-as látogatásunk élménybeszámolójának anyaga a technika ördögének „köszönhetően” megsemmisült annak idején, és újraírására sem kedv, sem idő nem maradt már – de valljuk be, úgy már nem is lett volna az igazi. Ahogy pedig öregszünk, egyre kényelmetlenebbé válik az efféle fesztiválozás, még akkor is, ha régóta csakis emberhez méltó szálláson aludtunk – elvégre az éves szabikeretből kell lecsippenteni a napokat, ami annak ellenére, hogy gyarapszik, egyre drágább, hiszen az ember ugye „rendes” nyaralásra is sokkal jobban vágyik a kor előrehaladtával.

Lassan már kezdtem is barátkozni a gondolattal, hogy előbb-utóbb kikopnak az életünkből a komoly utazással járó fesztek, de egy régóta esedékes lépés végül megváltoztatta a dolgokat. Történt ugyanis, hogy – sváb felmenőkkel rendelkezve ez nem meglepő – németországi rokonaink a digitális kor derekán ismét felvették velünk a kapcsolatot, amit már családom is tervezett, de a kintiek megelőztek. És csodák csodája, a Verwandtschaft jó másfél-két órányi autóútra él Balingentől. Innentől máris lehetett kombinálni a kellemeset a hasznossal és egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy egy komplett nyaralást szerveztünk a családlátogatás és a Bang Your Head!!! fesztivál köré.

Warmup show

Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy nosztalgikus érzés fogott el, amikor leparkoltunk a fesztivál ideje alatt állandó mentsvárunkká avanzsált Meki mellett (Balingen remek hely, de rendes kávét és wurston túlmutató, ehető kaját csak itt lehet kapni) – mivel azonban kedvenc saját mondásom szerint a nosztalgia veszélyes, sőt, kimondottan káros, egyszerűen csak hagytuk, hogy sodorjanak az események. A város amúgy már első blikkre is rengeteget fejlődött a három évvel ezelőttihez képest, vélhetőleg a rendezvénynek köszönhetően is dől a lé, ezért folyamatosan fejleszt a városvezetés. Építettek például egy csarnokot a fesztiválterületül szolgáló vásárközponton belülre, amelynek köszönhetően most már két helyszínen zajonganak a fellépők, ráadásul a szokásos nulladik esti bemelegítő koncertet is közelebb hozták a fesztiválozókhoz, ennek köszönhetően sokszor annyian vesznek részt ezen, mint korábban, amikor egy 8-10 kilométerrel arrébb található klubba kellett elautózni-buszozni.

időpont:
2011. július 15-16.
helyszín:
Balingen, Németország
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )

A warmup show-t idén a germán metalnak szentelte a szervezőbizottság, de ezzel együtt a változatosságra is törekedtek, lényegében sikerrel, hiszen prog/poweres felhangokkal operáló Eternal Reign, a glamszter külsőbe bújt Edguy-wannabe Kissin’ Dynamite, a Brainstorm és Axel Rudi Pell muzsikájában még nagyítóval sem igazán lehet közös vonásokat felfedezni. Ennek megfelelően kellemes, szórakoztató csomagot sikerült összerakni, ugyanakkor ennyi zenekarhoz még a pontos 8 órás kezdés is túl későinek bizonyult, mert bár régóta szerettem volna egy teljes Axel Rudi Pell bulit látni, be kell valljam, hogy éjjel egykor igencsak fárasztóak a nótánként 10 perces jammelések 70-es évekbeli Rainbow-módra. Ha 9-11 között zajlik le a fő koncert, évbulija esélyes is lehetett volna, mert a jó tíz éve olajozott gépezetként működő jelenlegi Axel Rudi Pell Band felállás nagyon jól muzsikált. Johnny Gioeli színpadi munkáját elnézve, és mai napig kristálytisztán, pengeélesen hasító hangját hallgatva pedig kijelenthető, hogy ma már valószínűleg nincs olyan ARP-fan, aki Sotót sírja vissza. Persze tény, hogy a Jeff Scott Soto-fémjelezte lemezek a terjedelmes életmű legjobbjai, de ettől még a Dreaming Dead és a Mystica is remekül szólalnak meg élőben, még akkor is, ha én magam sem érzek gyakran ingerenciát arra, hogy az utóbbi 10 év lemezeit hallgassam (Gioeli miatt persze időnként megteszem). Jól sikerült a stúdiófelvételről már ismerős Temple Of The King is: a mester halála után soha semmilyen zenekartól nem lesz már meglepő, ha koncerteken fel-felcsendül egy-egy Dio nevéhez köthető klasszikus (a fesztivál során is volt erre példa), de Axel nemcsak rajongója Ronnie munkásságának, hanem zenéjével is gyakran megidézte világát, ezért külön pirospont ezért a gesztusért. Ahogy később néztem, a Masquarade Ball/Casbah egyveleg után (amikor hullafáradtan éjjel egykor távoztunk) már csak a ráadások maradtak, szóval teljes élmény volt így is, és bármikor szívesen megnézem ugyanezt újra – korábbi időpontban. És amúgy ez nem csak az én heppem, a germánok is igencsak fáradtak a koncert során, ami a közönség, ha nem is drasztikus, de folyamatos csökkenésén is mérhető volt. Persze ezért nem kárhoztatom a három másik bandát sem, mert a maga nemében még a két „kicsi” is jó volt az elején: ahogy már említettem, az Eternal Reign progos hatású muzsikát tolt – könnyedén beskatulyázhatók a Dreamscape-Ivanhoe-Centaur német progmetal másod-harmadvonalba (attól függően, hogy a Vanden Plas első vonalasnak számít-e), de ezeknél azért egy fokkal kevésbé agyas tálalásban kaptuk a fémet.

Ami a Kissin’ Dynamite-ot illeti, kicsit képzavaros a történet, full úgy néznek ki, mint valami Los Angeles-i, szerződés előtt álló glam csapat a 80-as évek közepéről, de a zenéjükben inkább az európai heavy metal mellett foglalnak állást, inkább a fentebb említett Edguyt vagy épp a fiatal Hammerfallt, mintsem a Poisont idézve. De pont ez a jó a mai színtéren, a szimpátia nem zárja ki egymást – nem is olyan régen még simán lepózerezték vagy -buzizták volna ezt a megjelenést. Külön érdekesség, hogy szemmel láthatólag kiemelten népszerű hazájában a max. 25 év átlagéletkorú csapat. Nem mondom, hogy Tobiéknak el kell kezdeniük aggódni, meg hogy generációváltás várható, de ez nem is célja a fiataloknak. Egyszerűen szeretik csinálni – nem véletlen, hogy a fesztivál két napján végig a közönség soraiban sertepertélt egyik-másik tag.

A hozzánk évek óta hazajáró Brainstormról pedig nem sok újat tudok elmondani, nyomtak egy baromi jó hetven perces bestof bulit, ősszel megint lesz új album, amiről egy zúzós tételt elő is vezettek – élőben mindig királyok, lemezen meg... ahogy épp alakul (azért az sem véletlen, hogy a mai napig a Soul Temptationről nyomják a legtöbb dalt). Német zenekaroknál mindig érdekes a hazai pálya: egyfelől tök jó látni a lelkesedést a honfitárs publikum részéről, másrészt pedig nem kicsit megmosolyogtatóak az olyan pillanatok, amikor például azt süvölti Andy a mikrofonba, hogy „habt iht Spass!?”

Első nap

Mivel a szállásunk jó 12 kilométerre volt a helyszíntől és stílszerűen brunch-csal indítottuk mindkét napot, hogy a korai vacsoráig bírjuk a hajtást, igen kényelmesen érkeztünk, pedig a délelőtti Portrait koncertre kíváncsi lettem volna első nap, akárcsak szombaton az Ivanhoe-ra. Mivel viszont amúgy nem volt annyira ütős a koránkelőknek szóló délelőtti blokk, pénteken először a Legion Of The Damned kezdetekor tettük le a sejhajunkat a fesztivál betonján, hogy alapos rápihenéssel indítsunk. Az első riffek hallatán azonban muszáj volt felugrani és a színpad elé futni – annyira morcosan tolták a hollandok a paraszt-thrasht, hogy azt nem volt elég hallani, látni is kellett. Meg is lepődtem, hogy tudnak egy gitárral ennyire harapósak lenni, és hogy magazinunk hogyhogy nem írt még egyik lemezükről sem, pedig van köztünk pár tresser. Persze én gumi vagyok és nem kizárt, hogy a banda lélektelen, tehetségtelen, kutyaütő (stb.), de a koncertjük odabaszós volt.

Amerikában már tavaly mocorogni kezdett a Crimson Glory, illetve talán a 2009-es, ProgPower fesztiválos Midnight emlékest volt az új fejezet első felvonása (nem arról volt szó, hogy ennek a felvétele kiadásra kerül?!), ahol már színpadra lépett velük a mostani frontember Todd LeTorre. Európában viszont csak idén bukkantak fel, első lemezük 25 éves jubileuma alkalmából – ennek köszönhetően miből is állhatott volna a műsor, mint első két albumos klasszikusokból? Ezeknek megfelelő megszólaltatásához kisegítő billentyűst is hozott magával a banda, de sem belőle, sem az emblematikus gitártémákból sem lehetett szinte semmit hallani, de még szegény Todd helyenként full midnightos frazírjaiból se sokat (lábdob viszont annál több volt). Nem tudom, hogy miért sikerült ilyen gyatrára a hangzás – a zene komplexitása lehetne magyarázat, ugyanakkor másnap az ezerszer komplexebb Psychotic Waltz közel tökéletesen tudott szólalni, tehát itt megáll a tudományom. Persze a koncert élvezeti értékéből ez nem vont le olyan sokat, mint ahogy azt a kedves Olvasó gondolná, az viszont tuti, hogy nulla új rajongót sikerült aznap avatniuk. Nekünk, fanoknak is inkább afféle nyilvános főpróbának tűnt a dolog egy remélhetőleg hamarosan megvalósuló önálló turnéhoz. Ahol, ha Strange And Beautifulos nóta nem is, de talán egy-két Astronomica dal elhangzik majd, mert az első két alapmű tökéletessége ellenére is kár lenne örökre elfelejteni ezeket. Arra meg aztán pláne kíváncsi lennék, mit tudna összehozni a Crimson Glory 2011-12-ben. Szükség van rájuk a színtéren!

A Death Angel intenzív koncertteljesítményének méltatása már közhelyszámba megy, szakértő nem lévén felesleges részleteznem, mennyire állat volt most is a programjuk – még egy kis Heaven And Hell is befért a sok zúzda közé. A fehér, szőke ritmusszekció mindenesetre továbbra is viccesen hat a soraikban, de az alapok nem kevésbé feszesek, mint korábban.

A Quiet Riotot egyszer már majdnem láttuk ugyanitt, de akkor valami közbejött nekik, utána pedig Kevin DuBrow énekes sajnálatos halála miatt tűnhetett úgy, hogy végleg lemondhatunk a legendás hajbandával való találkozásról. De Frankie Banali dobos/főnököt nem olyan fából faragták, mint aki feladja: először is, felkutatta az addig jobbára ismeretlen (egy Van Halen tribute bandában tolta korábban) Mark Huff énekest, akinek a hangja becsukott szemmel hallgatva egy az egyben DuBrow; ezt követően pedig – Kevin családjának áldásával – összerakott egy új felállást a klasszikus basszer Chuck Wright és Alex Grosso gitáros (Adler’s Appetite, Bang Tango) közreműködésével. Hozzáteszem, nem vagyok biztos benne, hogy nem a hőskor Carlos Cavazoja volt most mégis a gitáros, mert messziről hasonlított rá a srác, játszott, ráadásul mintha a bemutatásnál is az ő nevét értettem volna, de mindegy, hiszen a színvonal így is, úgy is megvolt. Az a helyzet, hogy annyira ott volt a Quiet Riot műsorában Amerika, hogy akár két és fél órán is szívesen hallgattam volna őket (kávészünet miatt így is lekéstük az elejét). Slick Black Cadillac, Condition Critical, Love’s A Bitch – ezekkel a magvas mondanivalójú számokkal nem lehet tévedni, de megható pillanatból is kijutott: a Thunderbird ballada, amit Randy Rhoads emlékére írtak anno, most Kevinnek is szólt, és Frankie előre is jött, hogy egy perc néma csendet kérjen a közönségtől. Ez a dal egyébként a mai napig nagyon hatásos, és ajánlom mindenki figyelmébe, akik szerint a Quiet Riot komolytalan zenekar. A „bang your head” refrénnel bíró Metal Health pedig aligha szárnyalható túl ezen a feszten mint partihimnusz, de azt is megkockáztatnám, hogy máshol se nagyon. Nem is értem, hogy ha saját kútfőből ilyeneket tudott összehozni a csapat, miért volt szükség a kissé gagyi Cum On Feel The Noize feldolgozásra...

Bár fanatikus éppen nem vagyok, az Overkill utolsó lemeze szenzációsan jóra sikerült szerintem (is), nem véletlen, hogy a főleg klasszikusokra koncentráló fesztiválprogramban pont ennek a címadója nyerte el leginkább a tetszésemet. A Fuck You alatt viszont már muszáj volt egy kis pihenőre vonulni, hogy az Immortal műsorát átkávézva (azért a végére visszasiettünk rajongómustrára, de sajnos kevés volt a trve arc) legyen energiánk az első nap headlinerére, az Acceptre.

Akik viszont sajnos kis csalódást okoztak, abban az értelemben, hogy programjuk az égvilágon semmiben nem különbözött az év eleji budapestitől (na jó, két számmal rövidebb volt), és még olyan marha sokat se kommunikáltak a közönséggel (nem mintha hiányzott volna a német nyelvű észosztás, de hát na...). Mondjuk azt sem igazán értem, hogy miért pont a Teutonic Terror az örök nyitószám, mikor a lemezsorrendet követve másodiknak még ütősebb is lehetne a Beat The Bastards után, de ez mind-mind csak rosszindulatú firkászi kötekedés. A Blood Of The Nations nemhogy az év legjobb, de minden idők egyik legjobb heavy metal lemeze, második feltámadásként pedig egyszerűen páratlan, amit az Accept véghezvitt a tavalyi év során. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy egyszerűen túl sok jó nótájuk van ahhoz, hogy minden kedvenc beleférhessen. De pont a fenti apró negatívumok miatt bátorkodtunk már a Balls To The Wall elején elindulni. Az érdekesség kedvéért hozzáteszem, hogy a csarnokban az Asphyx és az Amorphis játszott főműsoridőben, az elsőbe belepillantottunk, szimpatikus is volt a paraszt-death acsarkodás, de őket inkább klubban nézném meg, utóbbi pedig sajnos teljesen kívül esik az érdeklődési körömön.

Második nap

A progmetalos Ivanhoe megtekintése azért is lett volna érdekes, mert a brainstormos Andy itt kezdte pályafutását (bár énekelni akkor még nem tudott rendesen), és akkoriban is, de később is egész pofás kis progmetalt tolt a zenekar. De sajnos az istennek nem sikerült időben felkelni, ezért a harmadikként fellépő Tygers Of Pan Tanget terveztem be elsőnek, mint aznapi érdekesség. Róluk kb. annyit tudtam, hogy brit metal újhullámos csapat, és John Sykes is itt kezdte pályafutását, szóval csemegére számítottam. Erre kicsit várni kellett, mert ezen a napon is csereberéltek kicsit a programon (a pénteki kavarok minket nem érintettek, bár az elmaradt Crashdietre kíváncsi lettem volna), és amikor a színpad elé sétáltunk, csak percekkel később esett le, hogy azért annyira diós a zene és a hang, mert az Astral Doorst látjuk. Hiába, őket kb. a harmadik lemez óta nem tudom, és nem is akarom követni, mert baromi egysíkúvá váltak, de meg kell hagyni, élőben abszolút működőképes a történet továbbra is. Viszont mivel az előző napi kellemes, húsz fok körüli, felhős (tehát erre a programra ideális) időjárás szombatra bebüntetett egy kis kánikulával, muszáj volt árnyékba vonulni, hogy erőt gyűjtsünk a várhatóan intenzív napra.

Az Astral után következő brit tigrisek pont az intenzitásukkal csaltak minket megint a színpad elé, és ismeretlenül is a fesztivál egyik legjobb buliját nyomták le Tygers Of Pan Tangék. NWOBHM és dallamos hard rock keverék muzsikájuk abszolút levett a lábamról, és az énekeltetésnél már én is lelkesen kiabáltam, hogy „I am a rock’n’roll man”. Az ilyen bulikat még a nagyon várt kedvencekénél is jobban szeretem talán, hiszen a (kellemes) meglepetés ereje valóban letaglózó és a pozitív energiával tölt fel. Ami igazán zseniális, hogy ezer év után, maguk sem tudják hányadik felállásban, igazi áttörést még fénykorukban sem elérve is mennyire élvezik ezek a vén brit csókák az egészet.

Hasonlóan kíváncsi voltam a D.A.D.-re, akik szintén kimaradtak az életemből (leszámítva egy 15 évvel ezelőtti dán diákcserét, ahol láthattam, hogy lényegében mainstream előadónak számítanak otthon) – ők sajnos kevésbé győztek meg a nagy melegben, de a zenéjük mindenképpen izgalmasnak tűnt. Itt is egy klubbulit preferálnék inkább, persze erre vajmi kevés az esély. Az átlátszó, két rózsaszín húros bőgő mindenesetre mindent vitt, de akad pár egyéb extra szerelésük is.

A Hardcore Superstar meg aztán pláne extravagánsra vette a megjelenést, de ők sokkal harapósabbak is voltak, persze eleve kevésbé intellektuálisabb zenéről beszélünk az ő esetükben. Biztos lesz majd nekik is „felnőttebb” korszakuk, de egyelőre még a Last Call For Alcohol nóta tükrözi legjobban a szellemiséget, amit két spontán módon a színpadra hívott rajongó vokálozásával adtak elő. Talán pont a poén miatt ez volt a legjobb, de még a dögmelegben is szívesen hallgattam volna akár kétszer ennyi ideig is a svédek mélyenszántó, magvas és cizellált mondanivalójú gondolatait.

A legendás budapesti Psychotic Waltz buliról anno sajnos lemaradtam, de többször elcsíptem Buddy/Devont a Dead Soul Tribe élén, és ezeket a BYH-s Waltz koncerttel összehasonlíthatva kijelenthetem, hogy az énekes helye itt van, régi társai között. Komolyan, ilyen átszellemült performanszot sose láttam tőle korábban – mintha egy pillanatig sem játszott volna máshol. Én a magam részéről nem hiszek a „pénzszagú” reunionokban, ha az emberi oldal nem működik, akkor azt még a nagy zsé sem tartja össze, 40 körüli-feletti, megalapozott egszisztenciájú embereknél meg főleg nem. Persze a Waltzot nem fenyegeti az a veszély, hogy egy esetleges új lemez és annak turnéja során rájuk szakad a bank, de a feloszlás óta eltelt másfél évtized bizony felértékelte muzsikájukat, és szerintem nem amiatt kell aggódniuk, hogy nullszaldóra kijöjjön a projekt. Akik látták őket a Power Of Metal turnén (én megint nem...), a hangzásra és olykor Devon hangjára panaszkodtak, itt ellenben minden a helyén volt, plusz még a fanatikusoknak köszönhetően a családias hangulat is. Mivel a rajongók előszeretettel kiabáltak be dalcímeket, egy ponton Devon kijelentette, hogy addig nem mennek tovább, amíg valaki el nem találja a következő szám címét (sikerült). Ha már a műsornál tartunk: még mindig szívesen időznek a korai időszaknál, de a program gerince más volt, mint tavasszal, a Mosquito/Locust/Northern Lights-trióval nyitottak, de volt Freakshow és a Pesten sokak által hiányolt fuvola segítségével az I Remember. Mi tagadás, nem feltétlenül egy nyári metal fesztivál délutáni programjaként képzeli el az ember ezt a zenét, de talán pont emiatt is sikerült az egész rendezvény legkülönlegesebb koncertjévé varázsolniuk ezt a jó ötven percet, és szemmel láthatólag azokra is komoly hatással volt, akik csupán kíváncsiságból nézték végig őket. Nem mondom, sok mindent odaadtam volna egy Crimson Glory/Psychotic Waltz dupla headliner warmup show-ért, klubturnéért meg aztán pláne!

Ezen a ponton egy teljesen váratlan, last minute csavar is bekerült a programba, hiszen elvileg a Pretty Maids következett volna, de valamilyen általam ismeretlen okból helyet cseréltek az eredetileg a csarnokban főműsoridőre meghirdetett Jeff Scott Sotóval. Ezt egyfelől bántuk, mert így buktuk a Maidset, viszont JSS így legalább nem ütközött a szombati főbanda Slayerrel. Soto mindenesetre a tőle megszokott kirobbanó formát hozta, és a németek kedvéért (?) még két, nevéhez köthető Axel Rudi Pell slágert (Fool Fool, Warrior) is beiktatott a programba. Amúgy is rockosabbra vette a figurát ezúttal, hiszem felcsendült a Livin’ The Life a Rock Star filmzenéjéből, volt Drowning, és a Talismantól sem csak a nyilvánvaló dolgok (Blissful Garden). Üröm volt az örömben, hogy a csere miatt kurtítani kellett a programon, így a BYH közönsége bukta a One Love-ot (W.E.T.) és az Again 2B Foundot (Humanimal), de még szintén Rock Star betétdal Stand Upot is – mivel azonban ezt abban a pillanatban nem tudtam, nem is zavart. Sőt utólag is azt mondom, hogy ott egye meg ezeket a fene. Örülök, hogy megint láttuk JSS-t (aki maholnap 50 évesen jobb formában van, mint huszassal fiatalabb generációm 99,9 százaléka), és kissé jellegtelen kiállású, de boszorkányos tudású kísérőzenészeit, akikkel már Pesten is hatalmas bulit csinált. Ahogy kedves barátom, az egytagú hazai JSS-fanclub elnöke szokta mondani, ár-érték arányban Soto mindig is elsőligás volt, és az is marad. Ezen a ponton pedig, kb. három és fél, a tűző napon töltött óra után megint szükség volt egy kis pihenőre és koffeinra, skippeltük tehát a Sonata Arctica teljes műsorát, majd a Helloween nagy részét is. A Keeper medley-Future World-Dr. Stein-I Want Out zárásra azért visszaértünk, és ez jól is esett, noha a botor módon kihagyott pesti koncert miatt engem inkább a két 7 Sinners dal érdekelt volna inkább.

Azért is lett volna gáz, ha a Soto/Slayer dilemma megmarad estére, mert mindenképpen Jeffet választottuk volna, mondván, hogy amikor vége, még mindig lesz háromnegyed óra Arayáék műsorából is. Ráadásul három hónapja láttuk őket Pesten. Az Accepttel szemben a Slayer rendesen megvariálta a setlistet a tavaszi arénás buli óta, és ezek a csavarok pont a program közepére kerültek. Mert ugye a Spirit In Blackre meg a Hallowed Pointra sem számítottam, de azért nem okoztak akkora meglepetést, mint a Chemical Warfare-rel egybefűzött Ghosts Of War, ami eleve a kedvencem tőlük. Amúgy is mindig volt egy olyan érzésem, hogy a Ghosts intrója igencsak hasonlít a Chemical végén a kiállásra, de ezek szerint nemcsak hasonlít, hanem egy és ugyanaz, amire mindig is gyanakodtam. Emiatt még az sem zavart, hogy a jó kis World Painted Bloodról való dalok rovására iktatták ezeket be. A Hegyaljáról olvasottak fényében még így is szerencsésnek érezhetjük magunkat, mert itt minden körülmény tökéletesnek bizonyult. Talán Gary Holt lehetett volna egy hangyányival hangosabb, de lehet, hogy ehhez csak a színpad másik oldalára kellett volna átmenni. Azonban még így is átjött, hogy a rábízott szólókba nem átall belevegyíteni a saját – a King-Hanneman duónál nem kevésbé elmebeteg – stílusát. Egyszóval: pár hónapon belül két ekkora durranásra nem sok zenekar képes. Nem is merült fel ezután, hogy végigvárjuk a szokásos fesztiválzáró tűzijátékot, az meg pláne nem, hogy netán belenézzünk a csarnokban akkortájt kezdő Lordi műsorába – a Slayer mellett, és pláne után elég sokminden csakis nevetséges lehet, az említett zenekar, akiket mindig is annak tartottam, meg aztán pláne.

Így alakult tehát az immár 15 éve megrendezett, 2011-es Bang Your Head!!!. Nem tudom, jövőre ott tudunk-e, ott akarunk-e lenni, de bármikor szívesen beugrom a jövőben is, ha arra visz az utam.

 

Hozzászólások 

 
#2 Palinkas Vince 2011-07-28 20:18
Idézet - Equinox:
Jó kis beszámoló. Amorphisban konkrétan mi nem tetszik különben?


Nem tudom, valahogy sose fogtak meg igazán, anno halálra untam magam a Summer Rocks-os koncertjükön is. Majd ha egyszer nagyon sok időm lesz, megint megpróbálkozom ma már igen terjedelmes munkásságukkal :)
Idézet
 
 
#1 Equinox 2011-07-26 21:52
Jó kis beszámoló. Amorphisban konkrétan mi nem tetszik különben?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2005. november 12.