Shock!

A Black Label Society szinte napra pontosan egy évvel a mostani buli előtt játszott Budapesten. Azóta a szokásosnak tekinthető doboscserét leszámítva nem történtek náluk változások, nem jött új lemez vagy bármi egyéb, a gazdasági helyzet egy szemmel sem lett jobb, ráadásul megkezdődött a fesztiválszezon, és még a portugál-spanyol EB-elődöntő is erre a napra esett. Mindehhez hozzájön, hogy manapság a neten körülbelül két kattintás lecsekkolni, milyen programmal nyomul az aktuális turnén egy zenekar, így mindenki jó előre megbizonyosodhatott: Zakk Wylde-éktól távolról sem várhatóak meglepetések ezen a szerdán. A fentiek fényében egy cseppet sem lepett meg a tavalyihoz képest igen szerény nézőszám. Hangulatgyilkos lézengésről azért szerencsére nem volt szó, de itt bizony jobban mutatott volna egy lefüggönyözött megoldás, urambocsá' az, ha a koncert a hivatalos turnémenetrendben eredetileg is meghirdetett Club 202-ben kap inkább helyet.

A Rómeó Vérzik koncertjét lekéstem – hangsúlyozottan nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert amúgy is kétszer kellett átszerveznem a napomat a Zakk bácsi által délután eltologatott interjú miatt, így egyszerűen nem tudtam megoldani, hogy megnézzem Koppányékat. Mivel azonban a zenekart annak idején elég sokszor láttam itt-ott, nem hinném, hogy különösebb probléma lett volna azzal, amit elővezettek, a Rómeó teljesen megbízható ezen a jellegzetes rock'n'roll vonalon.

A Black Label Society vérprofi, rutinos zenekar, élén a rockgitározás egyik legkomolyabb márkanevével, vagyis nagyjából tökmindegy nekik, hányan állnak odalent, nem jönnek zavarba. Zakkék ugyanúgy a New Religion intró után robbantak színpadra a Crazy Horse-szal, mint tavaly, még az indián fejdísz is stimmelt – és ezek után szinte hajszálpontosan ugyanazt vezették elő, amit egy évvel ezelőtt is, csak körülbelül harmadannyi embernek. Nagyjából még a dalok sorrendje is megegyezett, azzal az eltéréssel, hogy most nem volt Darkest Days és Born To Lose, ellenben bekerült a programba az In This River. Ja, igen, és a háttérvásznat is lecserélték egy állatul kinéző sárkányosra, ami tényleg nagyon látványosan festett. Ezeket leszámítva azonban nem tudok lényeges eltérésekről beszámolni a műsorral kapcsolatban, hozták, amit várni lehetett tőlük.

Két ponton ugyanakkor egyértelműen gyengébb volt ez a koncert, mint a 2011-es. Az egyik ezek közül a megszólalás: pokolian hangosan romboltak, viszont meglehetősen aránytalanul, végig túlhangsúlyozott basszussal és néhol bekásásodó gitárokkal. Zakk folyamatosan cserélgette a dalok között a hangszereket, amelyek között akadt, amelyik szinte tökéletesen dörrent meg, némelyik viszont kifejezetten pocsékul szólt. Az ilyesmi azért annyira nem jellemző ezen a szinten, szóval lestünk is nagyokat... (A szem- és fültanúk egybehangzó állításai szerint előző este Bécsben, Ozzy előtt gyakorlatilag élvezhetetlenre sikeredett a hangzásuk, de itt azért erről szerencsére szó sem volt.) A másik tényező pedig maga a főnök, aki már az említett délutáni interjún is elég fáradtnak tűnt. Legendás barátságosságán és közvetlenségén ez szerencsére nem hagyott nyomot, a színpadon azonban sajnos érezni lehetett a különbséget a tavalyi bulihoz képest: Zakk szolidabban rázta a fejét, még kevesebbet beszélt, és összességében is kevésbé lelkesen vezényelte le a bulit, mint legutóbb.

Rossznak természetesen semmiképp sem nevezném a koncertet, élveztem minden percét, és nem is éreztem magam csalódottnak egy pillanatra sem. A tavaly elég erősen játszó meglepetés-faktor ezúttal nyilván teljesen hiányzott – még Zakk mellverései, kontrollos terpeszei is ugyanazokon a pontokon, menetrendszerűen érkeztek, mint akkor, akárcsak a strandlabdák... –, Wylde játékát azonban zsigerileg imádom, a Black Label nótákban pedig olyan bivaly húzás rejlik, ami még a gyenge megszólaláson keresztül is átjön. Ennek megfelelően a Funeral Bell, a Bleed For Me, a Demise Of Sanity, a Fire It Up és társaik most is kiválóan működtek. A csúcspontot azonban nálam ismét a Parade Of The Dead jelentette a maga No Rest For The Wicked-korszakos riffjeivel, illetve a Suicide Messiah, amely egyértelműen a BLS történetének egyik legtökéletesebben megfogalmazott dala, ez a riff bárhol, bármilyen körülmények között ölni képes. Az In This River zongorás lírája alatt két oldalra kivetített Dimebag-képek pedig elég érdekesen hatottak a legfrissebb pletykák fényében, de még ez sem tűnt giccsesnek, és maga a dal is nagyon szépen szólt.

Két egyértelmű negatívumra külön is kitértem, így némi plusz pozitívumot is melléjük teszek. Ha másban nem is, a koncert egy tekintetben biztosan verte a tavalyit, ez pedig az új dobos, Chad Szeliga teljesítménye. Nem mintha Mike Froedge-dzsel gáz lett volna múlt nyáron, Chad azonban kenterbe verte őt élő, lüktető, izgalmas játékával, amivel a lemezverziókhoz képest is igencsak sikerült többet, ízesebbet mutatnia. Emellett rendkívül látványosan is dobolt, néha azon kaptam magam, hogy őt figyelem, ami azért nem semmi olyan fazonok mellett, mint Zakk vagy Nick Catanese... Utóbbi kissé szintén visszafogottabbnak tűnt a tavalyinál, de mosolygósan, lelazultan hozta magát. Akárcsak a Randy Rhoads pólóban feszítő miniatűr basszer, John DeServio, aki viszont végig mozgott, pózolt, pörgött-forgott. Eközben old school módon, ujjal pengetve hozta a témákat, Chadhez hasonlóan néhol szintén alaposan felturbózva az albumos változatokat. Neki is simán jár a maximális pontszám. Zakk hosszadalmas gitárszólóját viszont ugyanúgy untam, mint egy éve, pláne, hogy ez is szinte hangról hangra megegyezett az akkor hallottakkal. Az ilyen típusú üres tekerésekhez 2012-ben sajnos senkitől sincs türelmem, még a legnagyobbaktól sem... Egyébként meg elég gyorsan letolták a műsort, bő nyolcvan percet tölthettek a színpadon, kötelező ráadást pedig megint nem adtak: a Concrete Jungle – Stillborn kettős után volt némi meghajlás meg pengető- és dobverő-osztás, aztán szépen levonultak.

Zavarban lennék, ha fogadnom kellene, vajon a Black Labellel, Ozzy mellett vagy netán a Pantera három élő tagja oldalán látom legközelebb élőben Zakk Wylde-ot, de akármelyik változat is valósul meg, mindnek örülni fogok. Ha azonban rajongói mivoltomat egy percre elcsomagolom a szekrénybe, ez a koncert összességében nem hozott sokkal többet a kötelező minimumnál. Jó volt, szép volt, megvolt, ennyi. Ha mindkettőt kihagytad, inkább a tavalyit bánd, ne ezt.