Shock!

Nem hiszem, hogy különösebben meglepő lenne a tény, hogy ha a Pain of Salvation európai turnéra  indul, akkor hozzánk is ellátogat. Gyakori vendégek nálunk, és ez így is van jól, egyszerűen nem tudnak rosszak lenni, maximum fáradtak meg betegek – esetleg az ekletikus setlist nem váltja be bizonyos ősrajongók reményeit. Mivel ez pont egy kelet-európai kör volt és a turnébusz lerobbant valahol Bulgáriában, és egy darabig áram nélkül maradtak, így nem csoda, ha hozzánk elcsigázottan és megfázva érkeztek. Noha mindez igazából csak Daniel Gildenlöw hangján érződött, nem volt minden kiénekelt hang tökéletes – bár az is igaz, hogy a legtöbb énekes ezért a tökéletlenségért ölni tudna.

Vendégként most a finn Von Hertzen Brotherst hozták magukkal, akiket itthon vélhetően nem sokan ismernek, egy szűkebbnél is szűkebb rétegnek azonban mindneképpen érdemes barátságot kötni a zenéjükkel. A srácok a mostanában már gyakorlatilag tipikusnak mondható, bekategorizálhatatlan nu prog műfajban mozognak, viszonylag könnyen emészthető dalokkal. Ennek megfelelően nem is bonyolították túl a koncertet, kimentek, eljátszották az aktuális koncertprogramot, mi ráadásként kaptunk tőlük plusz tíz percet (ez volt az egyik oka a csúszásnak), a közönség egészen gyorsan rájuk kattant. Mivel nem túl régóta ismerkedem velük, még nem ült bele a fülembe minden daluk, de néhányat már így is ismerősként üdvözölhettem. De bármennyire is magával ragadó a zenekar, aznap nem rájuk voltam hangolódva.

Hanem a Pain of Salvationre, bár a nagy előre rákészülésnek – nem meglepő módon – az lett a vége, hogy alig néhány dalnak tudtam úgy igazán örülni. és egészen egyszerűen érezni azt a különös akár emelkedettnek is mondható hangulatot, ami eddig kivétel nélkül tapasztalható volt a koncertjeiken. Igaz, pont az elején jöttek azok a számok, amelyeket különösen kedvelek és nagyon vártam, de akkor még épp a fotózással voltam elfoglalva , illetve lettem volna, ha az első sorokban nem cövekelték volna be magukat egyes rajongók, bizonyára megterhelő lett volna öt percig húsz centit arrébb mozdulni. (és köszönet a szlovák lánynak, hogy helyet adott, van ez így…). Így szinte csak az új lemezről az egyik fő kedvenc 1979-re eszméltem fel. Érdekes módon a To The Shoreline nem működött élőben, valahogy ezt már valóban giccsesnek éreztem – mondjuk az is igaz, hogy a Road Salt Two-ról ezt kedvelem a legkevésbé.

Azt ugye nem kell ecsetelnem, hogy Léo Margarit mennyire tökéletesen illeszkedik a zenekarba, és mennyire innovativ a játéka. Johan Hallgren a szokásos színpadi felszerelésében állt ki – félmeztelenül – és most is tökéletes eleme volt a produkciónak. A koncert után pár nappal derült ki, hogy ez az utolsó turnéja a zenekarral, ami nagy kár, főleg mivel a játéka és a látványa szervesen hozzátartozott a POS koncertjeihez, nehéz lesz pótolni a mindig mosolygó, rasztás srácot. Az amúgy sem állandó tag basszusgitáros helyett a turnéra egy hasonlóan dizájnos frizurát viselő, de remekül zenélő kölyök jött, vélhetően most láttuk őt először és utoljára ebben a formációban.

A múltkori koncerthez képest kevésbé volt szerteágazó, kísérletező a mostani, inkább a dalokra koncentráltak mint az egyéni produkciókra, számomra a mágia mégis a végefelé tért vissza, a ráadásblokk előtti Ashesnél. Bizonyára csak túl fáradt voltam, de valahogy most nem kaptam meg azt a bizonyos pluszt, amit a korábbi előadások bármelyikén igen. És ugyan a ráadásblokk intim hangulatú Road Saltja jólesett, viszont most a leültetős hallelujázást másodoszor fárasztónak találtam, ezt a poént egyszer elég let volna ellőni. Nem ez lett sajnos az év koncertje, de még a legemlékezetesebbek közé sem tartozik, az azonban kétségtelen, hogy a Pain of Salvationt – illetve ahogy mostanában hívják: Daniel Gildenlöw szólózenekarát mindig kellemes élmény látni/hallani.