Shock!

Egyszer már volt szerencsém a Sodomhoz élőben, és mivel az a buli finoman szólva sem volt meggyőző, ez az este is igencsak kétesélyesnek ígérkezett. Bár egy napsütésben játszott fesztiválbuli – a Bang Your Head!-en láttam korábban a csapatot – nem hasonlítható össze egy klubkoncerttel, azt azért így is leszögezhetjük, hogy a Sodom magasan felülmúlta a várakozásaimat.

Az est első fellépője a technikás, komplex death metalban igen erős, és még mindig pofátlanul fiatal tagokból álló Keeper Of Dreams volt, kiegészülve az ezen az estén beugróként kisegítő Blind Myself dobos Jankai Valentinnel. Technikailag nagyon rendben vannak a srácok, a dalaik is okésak, a színpadi rutintalanság azonban még nagyon látható rajtuk. Eleve nem szerencsés kinyúlt, zöld Adidas pólóban, illetve szürke mackófelsőben fellépni, ráadásul egy jó koncertteljesítményhez nem elegendő a dalok lemezminőségű eljátszása, nem árt, ha történik is valami a színpadon.

Ettől függetlenül élmény volt nézni a fiúkat, hiszen a Chuck Schuldiner munkásságából, és a Slayer gitárduójának stílusából vastagon merítő nótáikat valóban maximális precizitással vezették elő. Bár kifejezetten egyéni és érdekes hangzásvilágúnak tűnt, ám a dallamos éneket is felvonultató nótájuk mégsem tetszett, ez a fajta zene ugyanis szerintem akkor jó, ha pusztít. Az biztos, hogy óriási potenciál van a csapatban, nagyon drukkolok nekik.

Ha a Keeper of Dreamsnek azt róttam fel hibául, hogy unalmas volt a színpadképük, ezt biztos nem lehetett elmondani a svéd Die Hardról. A fordított keresztes állványok és a kaszást ábrázoló vásznak között, kifestett szemmel fellépő csapat nagyon sokat adott a körítésre, zenei szempontból azonban vajmi kevéssé voltak értékelhetőek. Azt a fajta hót egyszerű black metalt tolták, ami valamikor 1983-ban ment ki a divatból, ráadásul előtte is csak a Venomnak állt jól. Szuggesztív előadásmódjuk ellenére nem lehetett nem megmosolyogni három hangból álló dalaikat, illetve azt a kántálást, amit az énekesük, Hasse elővezetett. Bár nyilván roppant félelmetes kellett volna legyen az összkép, számomra már a Hail Satan! kántálós intróval röhejbe fulladt a műsor. Természetesen volt ős-black feldolgozás is (Countess Bathory a Venomtól), meg keresztényellenes konferanszok, azaz minden klisét felvonultattak, amit egy pózer black társulatnak kell. Az első tíz percben remekül szórakoztam rajtuk, de háromnegyed óra rengeteg belőlük.

Mivel a koncert előtti interjúkon Tom Angelripper gyengélkedés miatt nem jelent meg, félő volt, hogy esetlegesen egy sebtében lezavart rutinkoncertet fogunk látni, de szerencsére már az első nóta alatt kiderült, hogy ilyesmitől nem kell tartani. Nem tudom, a Sodom mit várt ettől a fellépéstől, de hogy a klubot szinte csurig megtöltő fanatikus közönség ilyen pozitív reakciójára nem számítottak, az biztos. A farmermellénybe, Motörhead és Sodom pólókba öltözött sörhasú negyvenesek ugyanis olyan lelkesedéssel vetették magukat a buliba, mintha a klasszikus nóták segítségével valóban visszarepülhetnének 1986-ba, és újraélhetnék legszebb éveiket.

A jó hangulat természetesen hamar átragadt a bandára, és a már az interjúk alatt is roppant szimpatikus, végig tele szájjal mosolygó Bernemann mellett bizony a jó öreg Tomon is látni lehetett, hogy igencsak tetszik neki a fogadtatás. A dobok által eltakart Markus "Makka" Freiwaldból sokat nem lehetett látni, de a buli hevében hamar nekivetkezett ő is, és vigyorogva mutogatta habtestét egy-egy szünetben, csakúgy, mint Onkel Tom, aki két pólót is elfogyasztott a nagy színpadi izzadás közepette. A másodikat aztán a buli végén még sörrel is meglocsolta, majd hozzávágta a keverőpult mögött ülő cimborához.

Ez persze csak móka volt, hiszen a cucc remekül szólt, különösen a Dieselhez képest, ahol azért láthattunk már egy-két botrányosan hangosított koncertet is. Ezúttal azonban Bernemann gitárja erősen, tisztán és horzsolóan szólt, a bőgőt is szépen lehetett hallani, és szerencsére Tom bársonyosan búgó, páratlan orgánuma is jól hallhatóan kúszott elő a hangfalakból. Bár az előzetes infók megfázásról szóltak, a koncert alapján kutya baja nem volt főhősünknek; simán hozta a tipikus Angelripper-féle akcentussal előadott anti-éneket. Amúgy is ezért szeretjük, nem?

A programot tekintve a Sodom biztosra ment, hiszen egy-egy újabb kori nótát rendre egy régi közönségkedvenc követett, de szimpla nosztalgiázással így sem vádolhatóak. Bár az új lemezről csak két nóta hangzott el – rögtön nyitónak a címadó, majd a The Art of Killing Poetry – itt volt azért a 2006-os lemez címadója, a City of God a „fekete lemezről”, illetve a Code Red Vice of Killingje. Mindez kiegészítve néhány kevésbé nyilvánvaló nótával, mint az Eat Me, a Motörhead Ace Of Spades-e vagy a Tapping The Vainról előkapott Wachturm. Számomra érthetetlen, hogy miért pont a német nyelvű Sodom nóták a legnépszerűbbek, de tény, hogy mind az Ausgebombt, mind pedig a Bombenhagel alatt megőrültek az egybegyűltek, sőt még a fentebb említett Wachturm alatt is, ami valljuk meg, nem épp a legerősebb nóták egyike.

Az olyan ősklasszikusok, mint a Sodomy And Lust, az Outbreak Of Evil vagy a Nuclear Winter természetesen osztatlan sikert arattak, csakúgy, mint a definitív Sodom lemez, az Agent Orange dalai vagy az általam legjobbnak tartott Better Off Deadet képviselő The Saw is the Law. Bár a setlist mind hosszát, mind tartalmát tekintve minden igényt kielégített, biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki végignézte ezt a bulit, szívesen meghallgatott volna még pár nótát a kedvenceitől. Nekem leginkább az An for an Eye, a Tarred and Feathered és a Tired and Red hiányzott, de biztos vagyok benne, hogy minden szodomista hosszan tudná még sorolni, ő mit hallgatott volna még meg szívesen.

Mindettől függetlenül a Sodom egy előzetes várakozásaimat messze felülmúló bulit adott, egyben nagyon kellemes meglepetést is okoztak. Remélem, nemsokára újra láthatjuk őket!

További fotók:
Die Hard
Sodom