Shock!

Manapság már Mississippit lehetne rekeszteni az amerikai sivatag porába mártóztatott, gombamód szaporodó retro-, heavy-, stoner-, garage- és hard rock csapatokkal, ámde néha azért ezek közül is horogra tud akadni egy-egy ígéretes formáció. Elsőre ilyesminek tűnt a női énekessel kiálló, svéd, sokatmondó elnevezéssel bíró Acid's Trip is, aztán amikor szembesültem az egyszerűen csak Acid művésznéven futó hölgy enyhén szólva is érdekes/idegesítő/nem oda illő/satöbbi hangszínével, rögtön el is szomorodtam kicsit, ugyanis az énekdallamok alatt hallható muzsika bizony minden tekintetben osztályon felüli, és minimum ugyanolyan minőségű vokálnak is kellene társulnia hozzá.

Szokták mondogatni, hogy a szokás nagy úr, így próbáltam én is ennek szellemében viszonyulni az énekhez, ami egy idő után aztán be is vált, és végül sikerült annyira megbarátkoznom vele, hogy szórakoztatónak találjam a végeredményt. Hozzám hasonlóan kitartó zeneőrülteknek és hard rock fanatikusoknak is csak azt tudom tanácsolni, hogy megéri időt és türelmet áldozni a Strings Of Soulra ugyanis itt annyi Thin Lizzy-, ős-Whitesnake-, KISS-, Jimi Hendrix-íz, és még napokig sorolhatnám, mennyi zenekar hatása érhető tetten, hogy kár lenne szemet hunyni felette. A '70-es évek laza ősrockja és a hippikorszakra jellemző zsigeri örömzenélés szelleme lengi körül a szerzeményeket, amelyek szinte mindegyike tartalmaz valami ragadós momentumot. Lendületben és energiában sincs hiány, sőt, a Thin Lizzyre jellemző ikerszólók némelykor arcpirítóan jól sikerültek. De utóbbiak mellett a két gitár adta lehetőségeket is nagyon jól kihasználja a tetőtől-talpig kivarrt gitáros/énekesnő és Mike névre hallgató gitáros pajtása.

Nyitásnak például rögtön kapunk egy akkora terces gitárszólókkal felvezetett Thin Lizzy-nótát a címadó képében, hogy erre még szegény Phil Lynottnak is felpattannak a szemei örök szendergése közepette, de hát ez nem csoda, hiszen a zenekar tagjai megrögzött Lizzy-fanatikusnak vallják magukat. A '70-es éveket egy csettintésre megidéző Just A Mant is kiválóan felépítették pofás dallamokkal, ám abszolút kedvencként mégis inkább a pörgős, energikus darabokat jelölném meg: a szédülésig megtáncoltató, bugi rákenroll No More Fucks például ilyen, de az ezerpontos szólóbetéttel rendelkező Faster, Chopper, Boogie-nak is minden rezdülését a zsigereidben fogod érezni, ha imádod ezt a stílust. Persze azokról az affekta cirádákról örömmel meg tudnék feledkezni, de ne legyünk ennyire telhetetlenek. Az életigenlő, napsütötte Get It Right pedig szakasztott olyan, mintha valamelyik régi Glenn Hughes- vagy Trapeze-lemezről emelték volna át ide, és a Delusions Of Grandeur is kábé százszor nagyobb schláger lett volna negyven évvel ezelőtt, mint manapság, ha mondjuk az előadót Blue Oyster Cultnak hívják. De ami a lényeg: a lélegző, természetes megszólalás és a meglepően erős nóták valamennyire azért kompenzálják Acid fejlődésben lévő orgánumát, ami miatt reményeim szerint már nem fogok grimaszokat vágni a közeljövőben és a következő anyagnál.

Autóvezetéshez, motorozáshoz, de akár még LSD-mámorban eláztatott partik aláfestő zenéjének is tökéletesen megfelel az Acid's Trip első album jellegű bemutatkozása, úgyhogy készítsd elő a mérgező és hallucinogén szereket, és kapard elő valahonnan mélyről a hedonista énedet, hogy önfeledten élvezd ezt a tripet.