Shock!

Régebben valamiért nem voltam oda Joe Lynn Turnerért, mára viszont abszolút rajongóvá váltam. Sokat nyomott a latba, hogy Joe hangja nemhogy nem kopott meg az évek során, épp ellenkezőleg: egyre jobb és erőteljesebb. Legutóbb az all star Maiden tribute lemezen alakított igazán figyelemreméltót, már akkor is elgondolkodtam, hogy be kellene szerezni a legutóbbi szólólemezét; de a Fire Without Flame ismeretében tényleg nem halogathatom tovább az ismerkedést. A most górcső alá vett album ugyanis nagyon jól sikerült!

Akira Kajiyama otthon, Japánban ismert és elismert gitárosnak számít, Joe-val pedig 1998 óta áll kapcsolatban, amikor együtt dolgoztak egy japán Rainbow lemezen. Cserébe ő is játszott barátunk Under Cover 2. lemezén (Joe két feldolgozáslemeze mondjuk pont nem nyerte meg különösebben a tetszésemet), később pedig a 2000-es Joe Lynn Turner szólóalbum, a Holy Man társszerzőjeként és gitárosaként működött közre (na, akkor ezt a lemezt is be kellene szereznem). Tudvalevő, hogy Hughes-Turner Project Japánban nem az általunk itthon is látott formációval, hanem helyi zenészekkel turnézott – a gitáros természetesen ott is Akira volt.

Most pedig a két zenész úgymond haveri alapon összehozott egy közös lemezt, amely az előzmények után ugyan mi mást is tartalmazhatna, mint feelinges, erőteljes, nagybetűs Hard Rock zenét a Rainbow-Purple vonalról. Nem először és nem is utoljára szerepel Joe ilyen lemezen, de úgy tűnik, sem ő, sem a rajongók nem unnak rá – én magam is szívesen meghallgatok akárhány új lemezt ebből a stílusból. Ennek nagyon egyszerű oka van: ez a zene ennyire jó, közhelyesen szólva, örök és elpusztíthatatlan! Elvégre melyik hard rocker ne jönne izgalomba attól, ha megszólal egy jó kis riff; ha felgurgulázik a Hammond és ha sorjáznak az óriási dallamok – nem beszélve arról, hogy Akira a Blackmore iskola éltanulója, sőt, ma már mestere: szólói rendkívül élvezetesek, ízesek.

Az infólap szerint az összes többi hangszerért is ő felel, hát, tényleg nem egy tehetségtelen arc, az biztos: a billentyűk nagyon markánsak, borzongatóan búgnak hol a háttérben, hol kicsit előrébb; de hogy a srác még fel is dobolta a lemezt, az már tényleg mindennek a teteje! Feltételezhetjük ugyan, hogy dobgéppel dolgoztak, de mivel elég élő hangzása van a dobnak, miért is ne ülhetett volna Akira a cájg mögé? Így is, úgy is japán a dobos, hehehe! Mondjuk a záró, húzós Slow Burn verzéinek pörgetős dobtémáit nemigen hiszem, hogy gépbe programozták volna... (Már miért ne? :) – a szerk.)

Dalokat kiemelni? Sok értelme nincs. Mindegyik az ismert séma szerint készült, vannak Kill The King-Gypsy's Kiss kistestvéreknek is beillő gyors nóták (Survival, Down And Dirty); érzelmes Joe Lynn Turner-líra (Heart Against Heart – 7 perces könnyfakasztás, Forever Changed – ez nem teljesen lírai, de csoda hangulatos dal). Középtempós és picit lendületesebb döngölések (End Of The Line – a Hard Lovin' Woman kissé átalakított riffjével, Bad Feeling, Looking For Trouble... – ezen témák szerepe dominál a lemezen) – egyszóval, minden, ami a Purple családfáért rajongók fülének ingere.

Ha úgy vesszük, tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ezt a lemezt hallgatjuk, a két HTP-t, a Voodoo Hilleket, Glenn Hughes rockos szólóalbumait vagy a Brazen Abbot bármelyik anyagát; az az érzés, a hangulat, amely annyira kedves a szívünknek, mindegyikben ott bujkál. És bár általában a nagy nevekre kapjuk fel elsősorban a fejünket, a legfontosabb mégis az, hogy vannak, és mindig is lesznek ilyen muzsikusok, mint Akira, Nikolo Kotzev és Dario Mollo, akik fanatizmusukkal inspirálják a nagy öregeket. Köszönet érte és ha lehet, még sok-sok ilyen kiváló lemezt nekünk!