Shock!

Jelen pillanatban kicsit úgy érzem magam, mint az autópályán guruló figura a közismert viccből, aki hallja a közlekedési híreket a forgalommal szemben haladó őrültről, és szembesül vele, hogy bizony nem is csak egy van belőlük... Hogy aztán én tájolom be rosszul a helyzetemet, vagy csakugyan széllel szemben kritizálok, döntse el mindenki maga. A gép ugyanis ezúttal egy olyan albumot dobott, amelyről eddig egyöntetűen magasztaló visszajelzéseket találtam, és emiatt már a legelső hallgatást követően is furcsa, kellemetlen és feszengő érzések kavarogtam bennem. Ugyanis egyáltalán nem éreztem azt a potenciált Alapi István legújabb opuszában, amelyet az említett hangok alapján kellett volna.

Na jó, azt azért be kell vallanom, hogy valójában az ezt megelőző, úgyszintén sokak által nagyra értékelt, fúziós zenében utazó lemezek sem lettek a szívem csücskei. Sőt, alapvetően azzal az attitűddel sem vagyok képes azonosulni, amely körülveszi itthon az Edda gitárosát – bár ezzel természetesen nem azt mondom, hogy nem értékelem István művészetét, sőt, a Leistungot nagyon is respektálom. Ámde igazságtalan lenne nem árnyalni az Alapit egyértelműen a magyar rockgitáros-társadalom aranyérmeseként említők véleményét annyival, hogy azért van nekünk Lukács Petánk, Szekeres Tamásunk, Madarász Gáborunk is, hogy több nagy veteránt már ne is említsek...

Szóval, L.A. On My Mind... Az albumnak többféle Los Angeles-i vonatkozása is van. Egyrészt a címet és a zenei koncepciót Steve két évvel ezelőtti amerikai kiruccanása ihlette, majd pedig további kapcsolódási pontként ottani dobsávokat importált egy kint élő honfitárstól, Borlai Gergőtől, akinek teljesítménye bárhol, bármikor 1000 pontot ér. István alighanem besokallhatott az előző két szólóanyag megvalósítását körülvevő, bizonyos részben sziszifuszi munka miatt, és ezúttal homlokegyenest más terv mentén kívánt ténykedni: ezért a dobsávokon túl kvázi egyszemélyes akciót vitt véghez, beleértve ebbe a technikai feladatköröket is. Sajnos azonban ez a megközelítés rengeteg rizikófaktorral jár, még azon túl is, hogy világviszonylatban is kevés olyan multifunkcionális művészt ismerünk, akinek produktuma teljes mértékben igazolja e hozzáállást. A teljeskörű autonómiának ugyanis megvan az a veszélye, hogy nincs külső fül, aki karakán módon kész tények elé állítaná a művészt, és kiszűrné a sallangokat vagy a túlkapásokat. Érzésem szerint itt is elfért volna valamiféle kontroll, ugyanis egy-két folyamatosan fennálló, alapvető hiányosság sajnos még a szimpatikus ötleteket is képes elfedni.

Kezdjük mindjárt a hangzással! Sokat lamentálunk az utóbbi években – részben költséghatékonyságból – széles körben elterjedt népbetegségek miatt, és e szempontból az L.A. On My Mind is érdekes esettanulmány lehet. Amellett, hogy cseppet nyers maga a megálmodott hangkép is – sajnos nem a dinamikus, hanem a kellemetlen fajtából –, az egész cucc fuldoklik a kompresszortól, olyannyira, hogy fülhallgatóval meg sem mertem hallgatni. Aztán a bookletbe belepillantva arról tájékozódtam, hogy mind a keverési, mind a masterelési eljárást István végezte a feljebb ismertetett koncepció jegyében. Természetesen értékelendő, ha a művész sokféle folyamatot szeretne irányítani, de a saját produktuma érdekében lehet, hogy jobban járt volna, ha utóbbi rutinosabb kezekbe kerül.

Ha valaki az előbbi szempontok kapcsán nem annyira hiperérzékeny, mint én, akkor is rossz hírrel kell szolgálnom: nem ez lesz a legideálisabb autósztrádás hallgatnivaló. Persze, egy instrumentális gitárlemeznek nem is ez az elsődleges rendeltetése, de azért nem ártana, ha egy-két dallamba stabilabban is bele tudna kapaszkodni az ember fia. Sajnos ilyen szempontból Alapi nem könnyítette meg a dolgunkat, néhol kissé terjengősen fogalmaz, amikor pedig közérthetőbbre igyekszik venni a figurát (például az On My Wayben), akkor sem jön el az áhított komfortérzet, valamiféle tátongó űrt észlelhetünk. A friss szerzemények egyébként hemzsegnek a Steve Vai-ra emlékeztető maníroktól (a záró Too Late-ben pedig Satriani is bekopogtat), amelyeket önmagában, Vai-rajongóként egészen jól viselnék, ellenben furcsállom ezt a fajta ihletettséget. Ugyanis nem olyan rég még úgy tájékozódtam István bizonyos publikus megnyilvánulásaiból, hogy bizonyos fenntartásokkal kezeli Vai művészetét az alapvető tiszteleten túl. A leglényegesebb szempont azonban semmiképp sem ez, hanem sokkal inkább a szerzemények számomra nem egyértelműen megfogható jellege, amit sajnos – akármennyire emberesen is „megdobolja" a nóták alját – még Gergő szereplése sem képes árnyalni.

Két megmozdulást tartok a magam részéről emlékezetesebbnek a nagy egész viszonylatában. Az egyik ilyen a címadó dal – ahol még komolyan hittem, hogy elégedetten zárom az ismerekedést –, a másik pedig a már megjelenés előtt beharangozott Pain Of My Soul, bár ennek szimpátia-faktora részben egy bizonyos Santamental című anyag iránti imádatomra vezethető vissza. (A kezdő motívumok dallamvilága, illetve hangszerelési megoldásai kapcsán jött a furcsa asszociáció. Most bizonyára felvont szemöldökkel, sűrű fejvakarások közepette ülsz a monitor mögött. Ez volt a cél!)

Szóval Alapi István régóta ígért instrumentális őrülete engem sajnos nem tudott kellőképp megszólítani. A muzsika megítélése persze egyéni ízlés dolga, ezért a dalokról alkotott véleményem nyilvánvalóan nem szentírás, azt azonban simán ki merem jelenteni: megérdemelt volna ez az alkotás még egy-két gondolatnyi időt a publikálás előtt.