Shock!

Sok projektben (ahol persze általában az összes tag görcsösen ragaszkodik az „igazi zenekar" meghatározáshoz) az az érdekes, hogy gyakran olyan érzése támad a hallgatónak, mintha a formációt létrehozó nagy egyéniségek egyéb munkásságát vegyítették volna össze laboratóriumi körülmények között.

Ha más nem, hát ez lehet az értelme az efféle kooperációknak (persze az unaloműzés és az extra zsebpénz megkeresése mellett): hozzám hasonlóan nyilván mások is gyakran tűnődnek olyasmin, hogy „vajon milyen lenne X zenekar Y hangjával, Z gitárjátékával".

Nos, az Amaran's Plight tökéletes példa erre: ebben a bandában sokunk nagy kedvence, DC Cooper megaénekes és a Shadow Gallery gitáros-agytrösztje, Gary Wehrkamp egyesítette erejét. Nem először persze, hiszen DC (de gyűlölöm ezt az amerikai típusú monogramos becenevezést! rendes keresztneve nincs?) már szerepelt anno a Tyranny című társadalomkritikus Shadow Gallery albumon, mondhatjuk tehát, hogy a két fickó nem csinált mást, mint az akkor már valószínűleg elkezdett jammelést folytatták és öntötték dalokba. Az eredmény Gary markáns stílusa miatt persze inkább Gallerys, mint Royal Huntos, de DC bárhol is hallassa jellegzetes hangját, ott Cooperes arcot kap a zene.

A bűntársak pedig szintén nem akárkik: Nick D'Virgilio dobol és az inkább szakmai körökben ismert Kurt Barabas bőgőzik (az Under The Sun nevű progrock csapat tagja amúgy) – Gary pedig a gitárokon kívül a műfaji szabályok szerint szintén hangsúlyos szerepet kapó billentyűs hangszerek kezelését is magára vállalta (dobolni és bőgőzni is tud amúgy, de gondolom, szívesebben dolgozott hivatásosokkal). Szóval, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgokat, mondhatjuk, hogy ez itt egy soron kívüli Shadow Gallery album DC hangjával, hiszen szinte minden egyéb összetevő Gary másik gyermekére emlékeztet: zeneileg és a koncepciót tekintve (a 79 perces anyag összefüggő történetet mesél el) minden „árnyékgallerisztikus" feelinggel rendelkezik. Ráadásul – mondom, nagyon durván sarkítok – DC technikailag sokkal jobb énekes, mint Mike Baker, minden adott tehát az üdvösséghez.

Mégis, az üdvösség nem érkezik el, akármennyire jó is a lemez. Kellemes, változatos, jól hallgatható (sőt, magát hallgattató) progmetal album a Voice In The Light, amely brutális hossza ellenére egy pillanatig sem válik unalmassá; mégsem jár vele az a „húbazze" érzés, amely a Tyranny, a Legacy vagy a Room V. hallgatásakor elfogja az embert. A szintén DC fémjelezte utolsó két Silent Force-ot mondjuk megeszi reggelire a Voice, de részben igazuk van azoknak, akik többet vártak ettől az együttműködéstől.

Hozzá kell tenni azonban azt is, hogy a fanyalgók véleménye is túlzás: nem egy, nem kettő remek tétel szerepel a lemezen. Itt van mindjárt a dupla intro utáni tulajdonképpeni nyitószám, a Coming Of Age, a 11 percesen is végig érdekes Incident At Haldeman's Lake, a remek témákat tartalmazó Shattered Dreams (na, ez meg 13 perces) vagy a legharapósabb (sőt, stílszerűen szólva: legmérgesebb) téma, a Viper. Amúgy persze "egybenhallgatós" dalcsokor ez, szerintem érdemes neki 5-6 hallgatásnyi esélyt adni, szépen lassan kibontakoznak a csúcspontok, előjönnek a finomságok, elkezdenek működni DC dallamai és idővel Nick barátunk egyes megmozdulásaira is fel-felkapjuk a fejünket (amúgy is nagyon szépen, telten, természetesen szólnak a dobok). Gary meg aztán tényleg kiteszi szívét-lelkét: riffel ezerrel, „érzelemmentesen teker", ezerféle szintihangszínt felhasznál, sőt, saját magával is párbajozik, csak hogy a kedvünkben járjon. Még női ének is szerepel az I Promise You című szösszenetben (átvezetőben?). Mi kell ennél több?

Alapművet tényleg nem lehet minden alkalommal elvárni, ne legyünk telhetetlenek. Ahogy mondani szokás: ez egy tökéletes időkitöltő anyag addig, amíg nem lesz új Shadow Gallery album – és mivel 2009-10 előtt olyan nem nagyon várható, becsüljük meg ezt is.