Óriási közhely, mennyire összeillik a rockzene a keleties dallamokkal, de mit csináljunk, ha egyszer igaz – ezt már nagyjából a Gates Of Babylon óta lehet tudni, sőt már a Led Zep sem idegenkedett az efféle muzikális egzotikumtól. Később pedig nem is nagyon akadt olyan alműfaj a kemény zenék terén, ahol ne tűnt volna fel a mesés kelet egy-egy dallam, szóló, dal, sőt, akár teljes lemez erejéig – és valljuk be, ez általában jót tett az adott banda zenéjének.
Ritka találkozni viszont olyan monumentális vállalkozással, amelybe az izraeli Amaseffer fogott néhány éve: a három fiatalember (Yuval Kramer és Hanan Avramovich gitárosok, valamint Erez Yohanan dobos) Mózes és az Exodus történetét szerette volna prog metalosan feldolgozni.
A bibliai témákat akár elcsépeltnek is gondolhatjuk, de az igazság az, hogy a Szentföld és a környező régió, valamint úgy általában a zsidóság történelme annyira lenyűgözően érdekes és tanulságos, hogy a magam részéről akárhány tematikus lemezt/könyvet szívesen meghallgatok/elolvasok. Talán az sem véletlen, hogy amikor 1-2 hónapja megtalált ez a lemez, éppen a palesztinai időszaknál tartottam Arthur Koestler önéletrajzában – igaz, a jeles író az 1920-as években „kibucolt" akkor épp lelkes cionistaként, de a leírás alapján Izrael állam létrejötte előtt nem volt túl sok különbség az akkori és a 2000 évvel korábbi terület között. Az elmúlt hatvan évben persze sokminden történt és történik ma is arrafelé, de pont ezen események megértéséhez van szükség újra és újra visszaásni a múlthoz, újraértelmezni a legendákat és valós eseményeket, ezt pedig az Amaseffer triója pedig valószínűleg jobban tudja nálam és olvasóinknál. Szövegkönyvvel a kezemben ugyan még nem ültem le hallgatni a lemezt, tehát nem tudom, keresnek-e a srácok válaszokat a ma kérdéseire a múltban vagy csak simán narráló szerepet vállalnak, mindenesetre hangulatilag legalább olyan jól megidézi Mózes korát a zene, mint bármelyik jól sikerült releváns kosztümös film. Sőt, talán jobban is, hiszen „bennfentesek" készítették.
Valóban, nem kevés filmzenei elemet használnak fel, de nem vagyunk híján autentikus nyelvű dialógusoknak, narrációknak sem és persze a helyi népzene is szerves része az összképnek. Mindezt pedig sötét, borongós hangulatú progmetalos köntösbe öltöztették a srácok. A doom elemeket sem kell nagyítóval keresni, tehát ha valaki teszem azt a Beyond Twilightra, netán az általános koncepciót tekintve zeneileg-szövegileg még közelebbi Veni Domine-re asszociál, nagyjából jó helyen keresgél. A különbség – az autentikus jellegen kívül – talán annyi, hogy az Amaseffer jóval monumentálisabb, mint az említettek. A keleties zenei betétek miatt pedig beugorhat a török Mezarkabul/Pentagram zenekar is, netán a szintén e hasábokon általam halálra hype-olt tunéziai Myrath is, de előbbiből a progmetal, utóbbiból pedig a doom hiányzik teljesen – az izraeli srácok nagy vívmánya, hogy zenéjükben jelen van mindkettőből a legjava. Ilyenkor az sem mindegy, ki énekli fel a nótákat – nos, csak örülni tudok annak, hogy az Inside Outos kapcsolatot összehozó Vanden Plas-os Andy Kuntz nem tudta magát szabaddá tenni a felvételek idejére, így került ugyanis a képbe Mats Levén, aki aztán tényleg mindent tud a baljós hangulatú, de gyilkos dallamokkal átszőtt metalról.
És bizony miatta nem kevés Abstrakt Algebra és Krux hatás épült be a zenébe, de az is biztos, hogy a fickó mindent beleadott, hogy drámaivá és hatásossá tegye az amúgy sem gyenge zenei alapokat. A Mózes feleségéről szóló Zipporah című tételben például egészen döbbenetes, mekkorát duetteznek a vendégénekesnővel – kissé hatásvadász persze ez a dal, mert a nő héberül tolja, Mats pedig angolul, de az összhatástól lemegy a hallgató hídba. Hasonlóan felkavaró a Land Of The Dead című, lassan, elegánsan hömpölygő zárótétel, amely egy kis nyugalmat is hoz a végére, ami már csak azért sem árt, mert a zene – bár pörgős számoknak híján van – igen zaklatott, nyugtalanságot, zavarodottságot sugárzó. A tematikának megfelelően – tehetjük hozzá okoskodva. Ami viszont biztos, hogy simán megüti az említett párhuzamok szintjét, sőt, művészileg objektíve talán túl is szárnyalja azokat. Csak azok figyelmébe, akik még ma sem sajnálják az időt egy-egy komolyabb elmélyülést igénylő alkotáshoz!
