Mostanában kissé elhanyagoltuk a death metalt, ami persze valahol érthető, mert a műfaj jó ideje nagyon egészségtelenül elkezdett tömegtermelésbe átcsapni, és egyre nehezebb kibogarászni az igazi minőségi termékeket a sok egyforma, fénymásolóval készült produkció közül. A régi nagy nevek – a Carcass és a The Crown kivételével – sem tudtak maradéktalanul meggyőzni: sem a Cannibal Corpse, sem az At The Gates legutóbbi lemeze nem hozta számomra azt a szintet, amiért késztetést éreztem volna a többszöri újrapörgetéshez, és a Martin Mendez-féle White Stones kettes albuma is ugyanebben a cipőben járt.
Helyettük inkább az undergroundra, illetve a friss, pusztításra éhes alakulatokra koncentráltam elsősorban, ahol ha nem is világmegváltó, de sokkal érdekesebb csapatokra bukkantam. Ilyen volt többek között a kíméletlen gyalulást prezentáló francia Creeping Fear, a nagymamám kézi borsódarálóját állva hagyó In Assimetry vagy a Colossus néven debütáló disznóölő böllérbrigád Illinois-ból. De akadtak reménységek a technikás és brutál vonalon is: az Oroszországból származó Infiltrated Mankind például elég meggyőző aprítást mutatott fel, ahogy az év lemezborítójáért nyugodtan ringbe szállható, kíméletlenül beteg és nyomasztó Acausal Intrusion is a Nulitas debüttel (tessék őket is lecsekkolni!), a neoklasszikus villantásokat könyörtelen extremitással keverő, kanadai First Fragment meg egyenesen kilapított azzal a Gloire éternelle albumra felpakolt bizarr zúzalékkal. S persze kiemelkedő volt a szigetországi Anakim is, akik leginkább a hagyományos halálmetál jeles képviselői, azonban szintén képesek voltak valami olyasmi pluszt belepakolni aktuális szörnyszülöttjükbe, amitől úgy éreztem, hogy többször is lesz kedvem velük összebarátkozni.
A The Elysian Void már a britek második anyaga, melyet a hasonlóan pusztító Monuments To Departed Worlds előzött meg valamikor 2017-ben, igaz, ekkor még Geoff Bradley állt a mikrofonnál a jelenlegi Matt Small helyett, aki egyébként a doomban utazó, szintén brit illetőségű The Drowning frontembere is. A hangszeresekre természetesen náluk sem lehet panaszkodni: Joe Ryan és Carl Hunting gitárosok megbízhatóan és lehengerlő megszólalásban adagolják a lánccsörgetős, olajtól fröcsögő riffeket az öt húron pendülő Anthony Ridout és Ewan Ross cséplőmester társaságában. Külön említésre méltók a dalokban fellelhető kapaszkodók, ötletes riffelési megoldások, melyek általában nem jellemzők erre a műfajra, azonban itt több helyen is akad ilyesmi. Az első három tételben (Of Starlit Shrines, Infinite Realitites, Casualties Of An Ascendant War) például rögtön a kiérlelt gitármunka és az okosan építkező ritmusok dominálnak a lélektelenül elsikált, agresszív alapok helyett, de az 52 perces tömény zúzda végén elcsepegtetett Veins Of The Unlightban és a nyolc perc feletti címadóban is leginkább a disszonáns akkordokkal keveredő lidérces melódiák a legmeggyőzőbbek. Az ilyen, akár pár másodperces momentumokért még mindig érdemes elidőzni a kevés újdonságot felmutatni képes műfaj e képviselőinél.
Akik kedvelik a stílust – a fent említett csapatok tavalyi albumával egyetemben –, bátran próbálkozhatnak az Anakimmel, mert a csapat nem mellesleg kardio-edzéshez is kiváló energiabombával, értékelhető zeneiségű csomaggal ajándékozta meg a híveiket. A magam részéről várom a folytatást.
