Shock!

A spanyol Angelus Apatrida az európai thrash-színtér megbízható szereplője, nem különösebben népszerűek vagy ismertek, de az utóbbi években azért már nagyjából a műfajt képes párosítani a névhez a közönség, vagyis szépen, megbízhatóan törik maguknak az utat. Ezzel a hatodik albummal pedig minden esélyük megvan rá, hogy még tovább építkezzenek, mert a Cabaret De La Guillotine abszolút meggyőzőre sikeredett.

Az albacetei négyes eddig sem egydimenziós reszeldében utazott, eddigi anyagaikon is szép számmal szerepeltek jól megformált, erős dallamok, ez a mostani lemez azonban fordulópontot jelent ebben a tekintetben is. Nem azt mondom, hogy váltottak, mert a stílus összességében nem változott, a melodikusabb elemek, refrének minél bátrabb alkalmazását, kimunkáltságát tekintve azonban soha nem léptek még előre ekkorát, mint most. Mivel a mai ifithrasherek túlnyomó többsége alapvetően gyors és még gyorsabb tempókban gondolkodik, nekem egyáltalán nem esik rosszul az ilyesmi, főleg, hogy a zene éle, karcossága ettől még csökkent le. Vagyis nem a Justice és a fekete album közötti lépcsőfokot ugrották meg, hanem inkább valami olyasmiról beszélünk, mint ami felé a finn Lost Society is tapogatózott a legutóbbi albummal. De ez is inkább csak egy jellegében hasonló példa, mert a két banda azért távolról sem ugyanazt csinálja.

A Sharpen The Guillotine és a Betrayed kettősével minden túlzás nélkül elementárisan indul a lemez, ez a két dal hosszabb távon is simán ott van az album csúcspontjai és egyben az Angelus Apatrida valaha írt legerősebb dalai között. Nálam különösen a Betrayed lett nagy kedvenc, ez a refrén egyszerűen baromi jó, már a második körben nyomja az ember Guillermo Izquierdóval. Nem állítom, hogy minden dal ennyire izmos a lemezen, de az egyszerre tempós és húzós Downfall Of A Nation, a heavy metalos refrénnel ellátott The Die Is Cast, az egyik legragadósabb, szellősebbre vett, szintén méregerős kórussal rendelkező Witching Hour vagy a záró, a szélvész thrashelésbe ismét okosan megformált dallamokat vegyítő, gitárhős old school szólóbetéttel felvértezett Martyrs Of Chicago például hasonlóan erőteljes. A Farewell pedig azért érdemel külön említést, mert efféle klasszikus power/thrash-balladákat a mai bandák nem nagyon írnak, pedig a '80-as években komoly hagyományokkal rendelkezett az ilyesmi. Elég jól megoldották a feladatot a spanyolok is, élvezetes hallgatni a végeredményt.

Az egyéni teljesítmények közül a ritmus- és szólómunka mellett Guillermo énekét muszáj kiemelnem: üvölteni, gyűlölködni is tud, mégis inkább a dallamos témáknál kapja fel a fejét az ember, mennyire erőteljesen, magabiztosan cseng a hangja. Nem a konkrét hangszínt, hanem az énektémákat tekintve persze beugrik róla néha az embernek Hetfield vagy Chuck Billy – főleg, amikor középtempósan döngölős gitárokra énekel –, de ez egyáltalán nem baj. Szerintem simán lehetnének még bátrabbak legközelebb ezen a téren, mert ilyesmivel manapság nem nagyon kísérleteznek a műfaj csapatai, Guillermónak meg minden túlzás nélkül marha jól áll.

Nincsenek eget rengető vívmányok ezen az albumon, itt-ott egyes dalokból is lecsípnék pár környi témahajigálást, intrót-outrót, viszont az Angelus Apatrida ezzel együtt is elkapott valamit ezen a lemezen, amire rákattantam. Tudom, hogy nincs ezzel mindenki így, de számomra különlegesebb a Cabaret De La Guillotine, mint az eddigi albumaik – kíváncsian várom, merre indulnak el legközelebb. Biztatásként kapnak plusz fél pontot is, mert abszolút bejön tőlük ez az irány.