Shock!

Sajátos viszonyt ápolok a kanadai Annihilatorrel. Határozottan úgy gondolom, hogy Jeff Waters az első három album után már nem volt képes végig egységesen magas színvonalú, tízpontos lemezt letenni az asztalra, ebből fakadóan időről időre mindegyik anyaga hallatán hiányérzetem szokott lenni kisebb-nagyobb mértékben. Ugyanakkor valahogy mégsem szoktam le a zenekarról, aminek alighanem két oka van. Az egyik, hogy még a legkevésbé meggyőző Annihilator albumokon is mindig akad legalább két-három(-négy-öt, lemeztől függ) olyan dal, amiért mások a fél életüket odaadnák. Lehet, hogy a többi nyolc-tíz töltelék, de e két-három(-négy-öt) szám mellett sosem lehet szó nélkül elmenni, minden skálán maximális pontszámot érdemelnek. A másik ok alighanem maga Waters, aki a metal műfaj egyik legnagyobb gitárosaként még az említett töltelékeket is mindig képes a felszínen tartani megunhatatlan játékával. Hiába nem mozgat meg bennem semmit adott esetben maga a dal, Jeffnek már a gitárhangzásától is extázisba tudok kerülni, riffelését, szólózását pedig minden körülmények között imádom.

És hogy miért ezzel kezdtem? Mert a banda szintjén hosszabb szünet után megérkezett Feast évek óta a legjobb Annihilator lemez számomra. Erre sem mondanám, hogy felveszi a versenyt az Alice In Hell – Never, Neverland – Set The World On Fire mesterhármassal (üsse kő, a King Of The Kill némi jóindulattal még azért valamennyire közelítette ezeket), de abban biztos vagyok, hogy az immáron szintén stabil bútordarabnak tekinthető Dave Padden énekes fémjelezte éra legkerekebb, legerősebb albuma született most meg Jeff kezei alatt. Ugyanakkor igyekszem óvatosan fogalmazni, mert eleve megoszlanak a vélemények arról, mikor volt éppen hullámvölgyben a Waters Művek. Nálam például az előző, a banda nevét viselő album eléggé mélypontnak számított (kivéve persze azt a bizonyos pár momentumot, különös tekintettel a The Trend nótára, ami egyenesen zseniálisan indította az anyagot), és utoljára a Joe Comeau-val készült Carnival Diablos / Waking The Fury kettőst hallgattam igazán sokat a bandától. De mint kiderült, a Shock! stáb legnagyobb Annihilator fanatikusa, Kiss kolléga például a 2002-es lemezt tartja totális csődnek, vagyis igyekszem óvatosan fogalmazni, hiszen a csapatnak elég sok, egymástól markánsan elkülönülő korszaka volt, és erősen ízlés, illetve életkor kérdése, kihez melyik áll a legközelebb.

A Feast ebből a szempontból is szerencsés origóban helyezkedik el, ugyanis változatosabb, színesebb az előző néhány produkciónál, és nagyjából a banda minden korszakának előnyeit egyesíti magában. Ha csak felületesen ismered az Annihilatort, persze most is nehezen fogom tudni elmagyarázni, miért jobb ez az album mondjuk az All For You-nál vagy a Metalnál, hiszen Waters mindig is Waters-metalt játszott. De valószínűleg ahogy ő is mondja, tényleg a hosszabb rápihenésben keresendő a magyarázat, a töltelékek aránya ugyanis határozottan alacsonyabb itt, mint az elmúlt évek lemezein. De ezt leszámítva amúgy száz százalékos Annihilator albumról beszélünk, ahol a dalokban mind a banda energiától sistergő speed/thrash oldala, mind dallamosabb, hagyományosan rockos ízeket sem nélkülöző arca megmutatkozik.

A nyitó Deadlock persze egyértelműen az arcot lemaró iskolából származik. Méghozzá olyannyira, hogy a bridge-ben, Padden témájában például elég konkrétan visszaköszön a Slayer halhatatlan Evil Has No Boundaries nótájának öröksége, a mániákus refrén pedig hasonlóan morózusra sikeredett. A szám azonban a főhajtással együtt is abszolút működőképes, és a koncerteken is garantáltan szakítani fog. Szintén a szigorú vonal képviselője a Smear Campaign, a mechanikusan groove-os riffet nagyon eltalálta benne Waters, de az old school begyorsulós középrész is alaposan odavág. A Danko Jonesszal megerősített Wrapped is roppant jellegzetes Annihilator: olyan érzést kelt sűrű ritmusgitárjaival, mintha padlógázzal repesztenél a sztrádán, de mégis van benne valami hagyományosan rockos lendület. Szokás szerint még Jeff legfőbb hatása, az AC/DC is tetten érhető benne, csak sokkal gyorsabb. A két legnagyobb sláger azonban a másodikként felcsendülő No Way Out, illetve a No Surrender. Előbbi egy zseniális tempójú metal himnusz agyból kiirthatatlan gitárdallamokkal alábúgatott refrénnel, a jövőben garantáltan a koncertek egyik stabil csúcspontja lesz, utóbbi pedig pszichopatán lidérces, dallamos verzével és zúzós, gyilkos riffelésű bridge-refrén kettőssel tarol. Még egy enyhe sci-fi hangulat is fellelhető benne, akárcsak a Demon Code-ban, amely szintén minden Annihilator erősséget felvonultat a lábdobokhoz passzintott ritmusgitároktól a klasszikus heavy metal ízeket sem nélkülöző, szikrázó szólókig.

Dave Paddent annak idején elég nehezen kedveltem meg, de kezdeti averzióimnak ma már nyoma sincs, hiszen rég megtalálta a helyét a bandában, és most is roppant jól teljesít. A szigorú, üvöltősebb-rekesztősebb témákat is érzi, a lírai részeknél pedig különösen szépen cseng a hangja, mint ahogy az a Perfect Angel Eyes balladában is megfigyelhető. Sőt, a záró, nyolc és fél perces One Falls, Two Rise-ban is nagyot alakít, és maga a szám is teljesen rendben van, ahogy a melodikus bevezetőből átmegy precíziós thrashbe, Waters pedig közben érdekes gitárhangokkal kölcsönöz neki sajátosan üres hangulatot. Nem mondom, hogy nem csúsznak be korábbról recirkulált témák akár itt, akár máshol, de ez is igazi Annihilator sajátosság, semmi meglepő nincs benne. Összességében talán csak a tipikus nyugis bevezetőből kibontakozó, thrashesen zúzós Fight The Worldöt érzem érdektelenebb pillanatnak, itt még dolgozhattak volna egy kicsit a fogósságon. De mivel a többi dal mind tetszik, ez is elfér közöttük. És esküszöm, még a limitált verzió bónuszaként újravett egylemeznyi régi Annihilator klasszikus is működik, pedig az ilyesmi általában kockázatos lépésnek számít... Paddent itt is muszáj megdicsérnem, mert mindent remekül hoz, legyen szó akár Randy Rampage harákolósabb témáiról, akár Coburn Pharr, Aaron Randall, Comeau vagy személyesen Waters mester fülbemászóbb, kiműveltebb dallamairól.

Nem érzem úgy, hogy extramagas pontszámmal kellene honorálnom Jeff újonnani gondolatait, hiszen a Feast nem állítja majd új vágányra a banda karrierjét, és a metal műfaj egészét tekintve sem különösebben fontos darab. Viszont az utóbbi hetekben folyamatosan hallgatom, mert kiváló formában mutatja ezt a hányattatott sorsú csapatot: a döbbenetes gitárjáték ezúttal szinte kivétel nélkül erős dalokban kel életre, valami egészen elképesztően jól szól az anyag, sőt, nekem a spanyol szupermodell Pilar Rubiót véres-cafrangos élőhalott démonként megjelenítő borító is bejön Havancsák mestertől. Vagyis egy roppant jól hallgatható, dallamos speed/thrash gránátot kaptunk egy régi baráttól, és ugyan távolról sem érzem olyan drámainak a Super Collidert, mint a többség, de máris van egy tippem, mit hallgass, ha hiányolod a karcosságot, az igazi, átütő erőt a Megadeth új lemezéből. Őszintén remélem, hogy jövőre valaki elhozza Jefféket Budapestre, mert nagyon rég jártak már felénk.