Shock!

Valamiért a fúziós jazz műfaj az utóbbi egy-két évtizedben érzésem szerint áthelyezte fókuszpontját a jó zenéről a jó zenészekre. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne akadnának manapság is kedvemre való produktumok mind a régi motorosok, mind pedig az ifjú titánok körében, ugyanakkor gyakran azon kapom magam, hogy ha efféle muzsikára vágyom, kapásból visszaugrom legalább a '90-es évek első feléig. Ha viszont kihagyom az időutazást, gyakran kötök ki egy bizonyos Antoine Fafard nevű úriembernél, akiről hazánkban méltatlanul kevés szó esik ahhoz képest, hogy személyében a színtér egyik legeredetibb jelenlegi előadóját tisztelhetjük.

Fafard ezúttal sem nyári estékre való tartalommal operál, ezt pedig nem csupán az augusztus legvégére hagyott megjelenési dátum érzékelteti. A gitáros-basszusgitáros-zeneszerző-producer satöbbi 2011-től datálható szólómunkássága már kezdettől valamiféle koncepcionális pluszt tűzött ki maga elé, amelyhez minden esetben a fusion elitből hívott segítséget főként a dobsávokhoz. Rendszeres vendég többek között a főhőshöz hasonlóan szintén multifunkcionális Gary Husband, aki dobosként és billentyűsként is segítette már a korábbi munkálatokat, de fogadta már el Antoine invitálását Dave Weckl, Vinnie Colaiuta, illetve a legutóbbi alkalommal Simon Phillips is. Ezúttal dobos-áldozatként egy talán kevésbé nyilvánvaló, ám óriási húzásként Todd Suchermant szemelte ki, akit a STYX-ből ismerhettek. Kevésbé nyilvánvaló, mert az amerikai rocklegendával közös, lassan emberöltőnyi munkája alapján első blikkre talán nem a szóban forgó zenei közeghez párosítaná őt az ember fia. Ugyanakkor telitalálat, Todd ugyanis egy roppant sokoldalú, nem mellesleg a Berklee Egyetemen diplomázott muzsikus, ami akkor is egyértelműen megállapítható, ha „csak" tufa kettőnégyeket játszik. Itt ráadásul utóbbinál jóval többet kértek tőle.

A billentyűsávokat a tavalyelőtti Proto Mundihoz hasonlóan ismét a már fent említett Gary Husband követte el, míg a húros hangszerekért – mint általában – a főhős felelős. Talán mondanom sem kell, hogy Suchermanhez hasonlóan ők is érdemesek a szuperlatívuszok hosszú sorára, de elsősorban ne ezért hallgasd meg ezt az albumot! A dolog vonzereje ugyanis ismét a briliánsan megalkotott zenei vázban rejlik. Miközben mindenki kedvére sütheti el legszeretettebb figuráit a hangszerén, a főszereplő zseniális arányérzékkel szedi ráncba a virtuóz szárnyalást. Ezúttal is konceptalbummal van dolgunk, ám két évvel ezelőtti elődjével szemben a Borromean Odyssey viszonylag rövid szerzeményekben utazik, amelyeket az ötrészes címadó opusz épp aktuális tétele vezet át egymásba. Valahogy úgy, mint például negyvenöt évvel ezelőtt Chick Corea zongorán előadott intermezzói a Return To Forever méltán népszerű Where Have I Known You Before című albumán. Csekély egy hónap távlatából még nehéz megállapítanom, hogy az utóbb említett klasszikushoz hasonlóan jelentős műfaji kiindulópontot jelent-e majd a friss Fafard-mű, ám úgy gondolom, már önmagában is óriási érdem, ha egy friss megjelenés kapcsán ez a kérdés egyáltalán felmerül. Márpedig ez az album színvonala alapján maximálisan kiérdemelte ezt.

Ha már a párhuzamoknál tartunk, fontosnak tartom kiemelni, hogy a friss szerzemények dallamvilágát tekintve most is a Mahavishnu Orchestra sötét tónusú muzsikájának hatását érzem dominánsnak, ami persze egyáltalán nem rossz hír, sőt! A The Seventh Extinction fifikásan tördelt ritmizálása kapcsán helyenként még a Joe Garázsa-környéki Frank Zappa is megelevenedik előttem, míg a Hammond-hangszínek egy kis old school progrockos színezetet is adnak a dolognak. Nálam ez lett az egyik favorit! Mivel pedig oly sok precedenssel ellentétben a keverőpult mögött sem kontár Mekk Elek ül, mindvégig követhetők a zene legapróbb finomságai is, és pontosan kitapinthatóvá válik, hogy hangszerelés szempontjából is mestermunkával van dolgunk. Olyan pazar dobsoundot pedig manapság ritkán hallok, mint amilyen Antoine műhelyéből lemezről lemezre kijön. Hallgassátok csak meg példának okáért a záró Trident kavalkádját! Óriási!

Amióta követem Antoine Fafard munkásságát, még egyszer sem kellett csalódnom. Örömmel jelenthetem ki, hogy ezt a szériát a Borromean Odyssey sem törte meg. Valami ilyesmi jön létre abból, ha a legalkalmasabb emberek a legalkalmasabb szituációban találkoznak. Adok egy maximumpontot, de aztán ne tessenek elbízni magukat!