Shock!

Sokáig emésztettem, majd sokáig pihentettem a Star One új giganteposztát, hogy aztán újra sokáig emésszem, majd sokáig pihentessem, de sajnos nem tudok sokkal jobbakat írni Arjen Lucassen új művéről, mint a kezdeti fázisban. Már a Transitust sem találtam túl meggyőzőnek, és a Revel In Time hallatán kénytelen vagyok levonni a következtetést: a holland mesternél kezd kifogyni az érdemi puskapor. Mindez persze relatív, a hármas Star One természetesen simán hoz egy bizonyos szintet, de a korábbi mágia mára tovatűnni látszik.

A Star One annak idején az Ayreon még sci-fire hangoltabb, metálosabb verziójaként startolt. Nyilván lehetett róla vitázni, volt-e értelme efféle különbségtételnek Lucassen projektjei között, hiszen – legyünk őszinték – kicsit más hangsúlyokkal, de alapvetően azért mindig ugyanazon a mezsgyén halad, a végeredmény egyből felismerhető. Ugyanakkor a Space Metal album akkor és ott teljesen lenyűgözött, széthallgattam, és a Universal Migrator két részével együtt a mai napig Arjen legjobb munkájának tartom. A Victims Of The Modern Age is rendben volt, bár annyira már nem kapta el a fejemet, mint a debüt. A Revel In Time-mal azonban az utóbbi évtized Lucassen-tendenciái teljesednek ki. Vagyis itt is minden állati bombasztikus, grandiózus, monumentális és epikus, csak éppen nagyon sokszor hallottuk már ezeket a fogásokat, a dalok pedig nincsenek egy szinten a régi alkotásokkal. Sajnos nem nagyon tudom másként mondani: Arjen egyértelműen fárad.

Mint a bevezetőben említettem, mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az album rossz vagy hallgathatatlan. Lucassen az évek során védjegyévé tette ezeket a szövevényes, sokszereplős, nem evilági hangulatú konceptalbumokat, és mint mindig, a végeredmény zenei igényességéhez, aprólékos kidolgozottságához nem férhet kétség. Épp emiatt tulajdonképpen azt gondolná az ember, hogy ennyire részletgazdag, minden nüanszában a végletekig csiszolt, az összes mozaikdarabkát a maga helyére illesztő muzsikánál lehetetlen átállni robotpilótára – márpedig érzésem szerint itt bizony egészen pontosan ennek lehetünk tanúi az elmúlt években. Elfogadom, hogy minden történetnek megvan a maga fel- és leszállóága, közöttük a platóval, vagyis eszemben sincs az említett csúcsművek szintjét várni Lucassentől, de mostanra vált teljesen egyértelművé a megszürkülés.

Nehéz megfogalmazni persze, miben érhető tetten mindez, hiszen felületes hallgatásra itt van minden Arjen-védjegy az all-star énekesgárdától kezdve a teátrális billentyűs szőnyegek dominálta filmzenés atmoszférán át a húsosan megdörrenő riffekig, bombasztikus vokálmegoldásokig. A Star One-hagyományokhoz híven ráadásul itt is az összes dalt egy-egy klasszikus film inspirálta. Mégis, valahogy nem ránt be az atmoszféra, mindvégig az az érzésem, hogy „igen, jó ez, de már sokszor hallottam, és bizony lényegesen jobb is volt már". Nem is nagyon akarom ezt dalokra szétszálazni, mert voltaképpen az egész lemezre ez a jellemző. Amin bizony az sem segít, hogy Arjen ezúttal minden dalt két változatban, más-más énekessel tett közzé, mert nem hallok olyan érdemi eltérést a sima és az alternatív verziók között, hogy indokolná a dolgot. Inkább amolyan önmagáért való gigantomániának tűnik...

Ha csúcspontokat akarok kiemelni a vastagon hömpölygő folyamból, ezúttal a direktebb, arcbamászóbb darabokra szavazok. A súlyos, zsizsegő gitártémára épített 28 Days (Till The End Of Time) egyértelműen ilyen, benne a mindig óriási Russell Allennel, de a szintén kimértebben, direktebben menetelő címadóról is csak jókat tudok mondani. Utóbbiban a Crobot torka, Brandon Yeagley alakít meglepően nagyot – hiába képvisel papíron nagyon mást, mint amit Lucassenhez társítanánk fejben –, meg persze a szólót jegyző Adrian Vandenberg is odateszi magát. De tetszik a klasszikus, a '70-es évek hard rock fogásainak szteroidozott, Lucassen-féle értelmezését hozó Back From The Past is Jeff Scott Sotóval és Bumblefoottal. Viszont feltűnő például, mennyire nem sikerült egyik változatban sem topra tenni a zeneileg amúgy szintén izgalmas, az Idétlen időkig által ihletett Today Is Yesterdayt. Bármennyire is szeretem Dan Swanö hangját, ezekhez a dallamokhoz egyszerűen kevés, végig saját határain egyensúlyoz erőltetetten a pengeélen, a másik interpretáció meg Lucassené, akit ugye eleve nem énekesként rajongunk körbe... A záró, tíz percet közelítő Lost Children Of The Universe pedig Arjentől meglepően széttartó, zavaros benyomást kelt, hiába virít benne az egyes diszken Roy Khan, a kettesen meg Tony Martin.

Tragédia összességében természetesen nem történt, de sajnos két egymás után következő, magához képest kevésbé meggyőző munka után le kell vonnom a következtetést: lehet, hogy ráférne most a mesterre négy-öt év agyat kiürítő pihenő, mielőtt nekifut a következő hatalmas műnek. A mezőny egészéhez mérve nyolcnál kevesebbet pofátlanság lenne adni erre az albumra, de Arjen saját skáláján hatosnál biztos nem ér többet – a kettő átlagát véve jön ki a jellegtelen hetes. Bocs, ez most ennyi.