2004-ben az Astral Doors úgy robbant be a semmiből első lemezével, az Of The Son And The Fatherrel, hogy a klasszikus hard rock hívei hetekig keresgélték az állukat a padlón. A legszebb Rainbow-, DIO- és Purple-hagyományokat ápoló csapat ugyanis egy bivaly énekessel és remekbe szabott dalcsokorral támadott, amelynek hallatán az elismerés nem is maradhatott el. Sajnos ezt követően ők is belecsúsztak abba a hibába, hogy biztonsági játékot játszva sorra adták ki a kísértetiesen hasonló lemezeket, amelyek így fokról fokra váltak egyre szürkébbé, kiszámíthatóbbá és unalmasabbá. Kifejezetten gyengének amúgy egyiket sem nevezném, de ha Astral Doorst támad kedvem hallgatni, kizárólag az első cucc, valamint az azt követő Evil Is Forever kerül elő. Meg innentől kezdve a Notes From The Shadows, ami valami oknál fogva az elmúlt majd' tíz év egyetlen olyan anyaga a svéd kvintettől, amely valamiért megfogott. Pedig igazából ez is ugyanolyan, mint a többi, de vagy erősebb dalokat írtak ezúttal, vagy szimplán csak elmúlt az akut Astral Doors-csömöröm. Ezt a lemezt viszont szinte folyamatosan hallgatom, és ugyanúgy képtelen vagyok megunni, mint anno a debütöt.
A vezér természetesen még mindig Nils Patrik Johansson, aki túlzás nélkül nevezhető a 2000-es évek egyik legnagyobb felfedezettjének, már ami a klasszikus hard rock-torkokat illeti. Egyértelműen ő viszi hátán a produkciót, a többiek ugyanis annak ellenére is leginkább szürke eminenciások a bandában, hogy az alapokat minden kétséget kizáróan maximálisan odapakolják Nils alá. A lemez kivételesen erősen indul, hiszen mind a The Last Temptation Of Christ, mind pedig a másodikként érkező Disciples Of The Dragon Lord fogós, húzós rockhimnuszok, amelyek mellé akár a patinás jelzőt is nyugodtan odailleszthetnénk, ha nem 2014-ben jelentek volna meg. Később aztán a Shadowchaser is király, egyes énektémáit pedig jó nagy adag Coverdale-érzéssel sikerült nyakon önteni, de a dal egészét is átlengi a Whitesnake kézzelfogható hatása. Amennyire Coverdale volt a Shadowchaser, a Die Alone legalább annyira Dio, de igazából egy cseppet sem zavar, ugyanis nagyon működik. És szerencsére a többi track is, egészen a záró Confessionsig. Sőt, egyes pillanatok akár kiugróan jónak is nevezhetők.
Ha eddig nem lett volna egyértelmű, még egyszer leszögezem: nem az Astral Doorsnál kell keresni a műfaj megújhodását. Ahogy azt néhány hete a Crucified Barbara utolsó cucca kapcsán is írtam, itt nem a világrengető újdonságokon, hanem a jó dalokon van a hangsúly. Ha pedig közel áll hozzád a bevezetőben említett klasszikus csapatok világa, az Astral Doorst is komálni fogod. Mint mondtam, nem állítom, hogy minden lemezük kiemelkedően jó, de kétségtelen, hogy a Notes From The Shadows bika lett. Simán dobogós a diszkográfiájukban.
Hozzászólások
Néha Dio hangját hallom vissza benne...
NPJ majd' olyan dallamérzékkel bír, mint anno megboldogult DIO mester.
Nálam a harmadik és ötödik album is nagyon betalált, a negyedik és hatodik kevésbé, az újat még nem hallgattam eleget, hogy alaposabb véleményt tudjak írni, de ettől függetlenül jó hallgatni már most is.
Az a szürkeség vagy unalmasság, amit a szerző említ, abból is fakadhat. hogy NPJ nagyon sok albumot énekelt fel viszonylag rövid idő alatt, az AD albumok mellett 3 Wuthering Heights, 2 Lion's Share, 2 Space Odyssey, 1,5 Civil War, és hát ennyi albumra már nehéz elsőre is letaglózó énekdallamokat kidolgozni (még akkor is, ha a WH és a SO esetében ez nem feltétlenül az ő feladata volt).