Shock!

Ilyen névvel jó esetben progresszív muzsikára számítana az ember, kevésbé jó esetben "modern" grunge rockra, legrosszabb esetben alternatív álművészi rettenetre, de még véletlenül sem keresztény power metalra. Pedig ez a lemez az utóbbiból kínál egy csokorra valót és nem is akármilyen minőségben.

Miután megkaptam Szilviától a lemezt, egy többek között keresztény metal-szakértő olvasónk is felhívta figyelmemet az Audiovisionre, amely tulajdonképpen a Narnia énekesének, Christian Rivelnek szólóprojektje (Rivel Records? Nocsak!). Így előbb-utóbb mindenképpen utamba került volna ez az anyag. És ez jó is így, mert bár nagyon csípem a Narnia-t, még nem feltétlenül ugrottam volna rá a hírre, hogy létrejött ez a formáció, még talán akkor sem, ha előre tudom, hogy az albumon a fél svéd melodikus metal szcéna felvonul egy-egy szóló, vokáltéma erejéig.

Pedig tényleg elég húzós a névsor: Mic Michaeli, a Europe billentyűse; Lars Chriss gitáros a Lion's Share-ből; Thomas Broman dobos, akit a hazai közönség Glenn Hughes mögül ismerhet elsősorban. Thomas Vikström, a Candlemass elveszett énekese és Mats Levén (szólót sajnos nem énekelnek ezek a gyilkostorkú srácok); meg hát persze itt van a Narnia-főnök Carljohann Grimmark is. Plusz tiszteletbeli svédként Bruce Kulick és Tony Franklin is tiszteletét teszi.

Azt már persze nem merem kategorikusan kijelenteni, hogy Jeff Scott Soto felbukkanása nem csigázta volna fel kicsit jobban az érdeklődésemet, mindenesetre örülök annak, hogy csak a lemez első meghallgatása közben néztem utána némi releváns infónak. Ugyanis rögtön az első dal (The Calling) annyira oda lett téve, hogy egyből tudtam, ebből hosszú kapcsolat lesz. Zseniális, azonnal ragadó a refrén és a srác hatalmasat énekel benne, a Narnia-ban még nem is hallottam ilyen karcos témákat tőle. Ez a nóta egyben meg is adja az alaphangulatot: hasonló húzós, riffes, de dallamos svéd power metalt hallhatunk végig. Szívesen hoznám párhuzamba Rob Rock szólóanyagaival, már csak szellemisége miatt is, de itt azért nem Roy Z által kreált megahangzás dübörög, hanem egy szerényebb, de azért a zene erejét el nem vevő európaibb sound; illetve hát, annyira érezhetően svéd hangulatú az egész, hogy semmi értelme amerikai hasonlatokat keresni.

Egyszóval, ez itt nem Dio-korai Europe-Malmsteen elegy, mint a Narnia, hanem egy annál direktebb, súlyosabb megközelítésű metal muzsika, amely azonban semmivel sem kevésbé igényes és zenei, mint az anyazenekar, és semmivel sem kevésbé befogadhatóbb, mint mondjuk a Hammerfall. Tényleg ragadnak a refrének: The King Is Alive, Evil Or Divine, Read Between The Lines, Face To Face, Show Me The Way stb. - mind kiváló dalok egy kis otthoni léggitározáshoz, vagy a szövegeket olvasva egy kis meditáláshoz. Ja, hogy keresztényiek a szövegek? Nem kell aggódni, ez nem Stryper, itt senki sem papol Hitgyüli-módra; de ugyanakkor nem is olyan súlyos a gondolatiság, mint a Veni Domine esetében. Ízig-vérig (értelmes) metal szövegek hallhatóak itt, lehet őket teli torokból meggyőződés nélkül üvölteni, de el is lehet gondolkozni rajtuk, kinek hogy tetszik. És tulajdonképpen mit is ügyködik itt Soto mester? Nos, duettet énekel Christiannal a Love Is Like Oxygene-ben. Ezt a dalt legutóbb a Millenium válogatáslemezén hallottam Jorn előadásában és természetesen vele szemben sem vall szégyent a két torok. Egyben kiderült, hogy The Sweet nótáról van szó, ami kellemes meglepetést okozott, mert az általam ismert rágógumi Sweet-slágerekhez képest ez egy kimondottan progresszív dal. Készült egy svéd Sweet tribute lemez is, ahonnan amúgy ez a feldolgozás is származik - mi tagadás, kíváncsi lettem rája. Szimpatikus lépés Soto-tól, hogy elvállalta (olyan oltári sok lóvét nem kaphatott a szereplésért), mindazonáltal nem kizárólag miatta jó a Love Is Like... ezen verziója. A szám amúgy remekül beilleszkedik a lemezanyagba, amely természetesen nem lehetne teljes lírai instrumentális tétel nélkül (Colors).

Az a helyzet, hogy igazán sok okosságot nem nagyon lehet elmondani, ez egyszerűen svéd metal a javából, a lemez pedig a sok-sok vendég ellenére is egységes, zenekari termék. Aki szereti a nem éppen divatos, de kiváló svéd tradicionális fémet játszó csapatokat, mint pl. a Dream Evil, a Tad Morose vagy a Nocturnal Rites (esetleg Narnia, hehe); netán megkedvelte a Hammerfall gityós Stefan Elmgren Full Strike lemezét, az bátran hallgassa meg. Tuti, hogy kapásból végigmegy háromszor-négyszer. Én meg bevágok rá egy 10-est, mert megérdemlem. És megérdemli az Audiovision is.