Sokan fennakadtak azon, hogy a németek kedvenc Blackmore wannabe-je, az amúgy tiszteletreméltó elkötelezettségű és hozzáállású, nem mellesleg pedig kiváló dalszerző, és a mai napig rendszeresen kellemes korongokat leszállító Axel Rudi Pell nem a papírformát követte feldolgozáslemezének elkészítésekor.
Nincs ugyanis se Deep Purple, se Rainbow, se Whitesnake, de még egy nyamvadt Scorpions, UFO klasszikus, netán Hendrix sem fért be a gyémántok közé. Ez egyfelől valóban furcsa, ugyanakkor ne feledjük, hogy Axel már régebben is játszott nyilvánvaló és teljesen meglepő cover verziókat egyaránt – előbbire ugye remek példa a Mistreated, a Tearing Out My Heart vagy a When A Blind Man Cries, utóbbira pedig a Sotóval is cseppet gány Forever Young. Ne legyen tehát baj, ha egy elég alaposan beskatulyázott előadó valami mást akar csinálni, amit elvárnak tőle az emberek: dolgozzon fel akár popnótákat egy teljes lemezen keresztül, ha úgy tetszik.
Persze szó sincs arról, hogy ne lenne a kínálatban klasszikus rocknóta, hiszen a The Who Won't Get Fooled Againje kimondottan elcsépelt ebben a műfajban, elvégre a Scorpions és a Van Halen előadásában is hallhattuk már korábban. Azon sem érdemes most itt elmélkedni, mennyire kedvelem én vagy akármelyik másik Pell szimpatizáns az eredeti előadókat, mert igazából a U2-n kívül nem találtam olyat, akit ki nem állhatnék, de az is igaz, hogy a Kiss-en és a Rioton kívül egyik sem áll igazán közel hozzám – ráadásul a The Mission személyében olyan is akad, amelyet egyáltalán nem ismerek. Mindenesetre valamiért pont a rockos nóták Pell-féle verziói sikerültek igazán jól: a Riot Warriorja zeneileg is rokon Axel saját kis világával; Gene Simmonsék pedig nem tudom, nyomták-e valaha full akusztikusban a Love Gunt, mindenesetre itt fantasztikusan szól lecsupaszítva. Cím alapján nem voltam biztos benne, hogy ismerem Phil Collins In The Air Tonightját, de amikor meghallottam, beugrott, hogy ez eredetiben is egy jó szám, 8 és fél perces axelesített verziója pedig a lemez csúcspontja.
Tetszik még a Free Heartbreakere, de hát efféle 70-es évekbeli hammondos blues-gyökerű hard rock témákkal nem is nagyon lehet mellényúlni. A már említett Who nóta is okés lett, de tulajdonképpen az egész lemez felettébb kellemes hallgatnivaló – már csak Johnny Gioeli miatt is, a fickó ugyanis istenként énekel végig. Pedig nem akárkiket kell tolmácsolni: Phil Collins, Guy Speranza, Paul Stanley, Michael Bolton, Paul Rodgers, Sammy Hagar – egyikük sem nevezhető könnyű falatnak, de nem okoznak problémát Johnny barátunknak. Milyen kár, hogy vajmi kevés az esély arra, hogy itthon is hallhassuk élőben akár a Pell band, akár a Hardline soraiban.
Axel játékát én amúgy kimondottan szeretem, jellegzetes díszítései, riffelése, szólómunkája érdekes színt kölcsönöz a jól vagy kevésbé ismert daloknak, bármelyik nóta elférne egy saját lemezen is, hiszen tökéletesen beleilleszthetőek lennének egy hagyományos Pell lemez hangulatába, koncepciójába. Tulajdonképpen éppen ez a feldolgozások lényege: formáljuk sajátképünkre azt, amit más talált ki – aki tehát szereti vicces nevű germán húrnyűvőnk munkáit, mindenképpen hallgassa meg. Nem mondanám, hogy égető szükség volt erre az 55 perces anyagra és hogy letaszítaná a cover albumként abszolút etalon Inspirationt az általam emelt trónról, de az is biztos, hogy sokkal jobban tetszik, mint azt előtte gondoltam volna.
