Megmondom őszintén, egy új Axel Rudi Pell lemez kézhezvételekor magam is rendszeresen a „Már megint? Minek?" kérdést teszem fel magamnak (ha már a kiadótól vagy magától a német Blackmore-tól nem kérdezhetem meg ugyanezt). Valóban, kissé túlzásnak tűnik Axel folyamatos jelenléte a színtéren és úgy egyáltalán, ebben a mai dömpingben képtelen vagyok megérteni az évenkénti lemezkiadást.
Tudom én, hogy a kontinens normálisabb zenei kultúrájával rendelkező felén sosem volt ekkora biznisz a metal, mint manapság, Németország meg pláne hatalmas piac, de ennyire hajtanák a kiadók a bandákat? Értem én, hogy a turnézás és a hozzá kapcsolódó merchandise az egyik legfontosabb bevételi forrás a zenekaroknak és a koncertezéshez általában szükség van új lemezanyagra is, de akkor is soknak érzem, hogy az utóbbi 10 évben 6 ARP stúdiólemez jelent meg, plusz két koncertanyag, legutóbb pedig egy cover album is (és akkor a válogatásokról még nem is beszéltünk). Lassan már ott tartunk, hogy Johnny Gioelivel több anyagot adott ki a szőke gitáros, mint korábbi énekeseivel együttvéve. De legyünk jófejek: Axel bandája baromi népszerű otthon, a lemezek akár évente is jól fogynak, a mostani felállás pedig immár egy kerek évtizede együtt zenél. Elképzelhetjük tehát, hogy a banda jól érzi magát együtt, Pell mestert pedig inspirálja a kiegyensúlyozottság érzése, nyerő formulán meg amúgy is felesleges változtatni. A történet vége tehát mindig az, hogy azért csak megbarátkozom az aktuális ARP anyaggal is, bár számomra a Rob Rockkal készült Nasty Reputation és a Sotóval készült Eternal Prisoner mindig is überelhetetlenek maradnak.
Az persze biztos, hogy újdonságokat bajosan találunk a Tales Of The Crownon, bár azért az Ain't Gonna Win staccato riffjei a nóta végén, valamint a hangulatos instrumentális tétel, az Emotional Echoes üde színfoltot jelentenek – ilyesmit még valóban nem nagyon hallottunk a korábbi lemezeken. De a csőlátású-hallású, begyöpösödött ízlésű rajongóknak sem kell megijednie: a hatvan perces album tömény ARP-eszencia. És valljuk be, akármilyen jólismertek a muzsika összetevői, bármennyire is nyilvánvaló a Dio/Martin-féle Sabbath, a Rainbow vagy a Deep Purple hatása, ebből Pell mester valami teljesen egyedit, csak rá jellemzőt gyúrt össze. Riffelését; kissé sarkos, de szívből jövő szólózását eleve nem lehet senki mással összetéveszteni; énekesei pedig a zene homogén jellege ellenére is mindig is hozzá tudták tenni saját egyéniségüket az összképhez. Ha egyszer Axel rávenné magát egy több énekest felvonultató album elkészítésére, az bizonyára nagyot szólna. Persze, Gioeli is simán elviszi a hátán a lemezt, valahogy mindig képes elhitetni a hallgatóval, hogy szívét-lelkét kiénekli, talán igaz is – emiatt is lehet, hogy végül is mindig beadom a derekam. Komolyan zseniális, ahogy mondjuk a Northern Lightshoz hasonló monumentális lírai hangvételű tételeket uralja az ének. Minden dalban fantasztikus, ahogy kiereszti a torkát, mégis, ez a fokozatosság a leghatásosabb (vagy leghatásvadászabb? nézőpont kérdése). Egyszer igazán csinálhatna valami full akusztikus anyagot, akár az ARP Band, akár a Hardline soraiban, nagyon komolyat ütne.
Ha rajtam múlna, biztosan besúlyosítanám, természetesebbre venném egy kicsit a hangzást és jobban kihangsúlyoznám a dobokat, mert az igazság az, hogy hiába Mike Terrana a dobos, ez baromira nem hallatszik az eléggé alapra vett ritmusokon. Ettől függetlenül abszolút minőségi munka a Tales is, ugyanúgy, mint 1998 óta bármelyik ARP kiadvány – néhány igen komoly csúcsponttal, de inkább egységesen magas színvonalú dalokkal. Sokkal jobban tudnék lelkesedni persze, ha most mondjuk öt évig nem jelenne meg új lemez, de egy hosszabb pihenő lehetősége, gondolom, fel sem merül.
