Shock!

Az Iron Maiden és én soha nem fűztük szorosra a barátságunkat, pedig komolyan próbálkoztam vele egykoron, és már szinte el is felejtettem, de nemrég egy szekrény átrámoláskor csodálkoztam rá a kazettagyűjteményemben, hogy mi mindent másoltam át annak idején. Bizony voltak ott Maidenek is, és mégsem működött nálam sosem, nem tehetek róla, a világból ki tudok szaladni, ha trappolást és óóóó-zást hallok egyazon dalban. Inkább a Slayert választottam, na meg az a-hát, hogy meglegyen az egyensúly.

Pontosan ezért nem túl nagy bizalommal méregettem a hazai mélyunderground alternatív csapatokra hajazó nevű Baaba Kulka lemezét, noha tény, hogy a Mystic Production a gondozója, némi reménnyel töltött el: a kiadó nem igazán nyúlt még mellé semmivel, nem egy kiadványukkal komolyan megleptek már.

Aztán valamiért mégis elindítottam a cd-t és pillanatok alatt leesett az állam. Nem, nem az Iron Maident kedveltem meg másodpercek alatt, hanem az a zenei bátorság, magabiztosság és ötletesség nyűgözött le, amit Baaba Kulkáék elém tártak. Ha valaki rockzenét, netán metalt várna, az máris kattintson másfelé, de ha érdekel, mit lehet kihozni alapvető heavy metal dalból (mert azért a Maiden jelentőségét tagadni dőreség lenne), barátkozz velük bátran. Ahogy az lenni szokott, a formáció nagyjából azért alakult, hogy egy koncerten eljátsszanak egy adag Iron Maiden klasszikust, de akkora sikert arattak, hogy rögtön turnézniuk is kellett. És ahogy az lenni szokott, a lemez sem váratott sokáig magára.

Ha érdekel, milyen lenne a Maiden (amelyben még a Paul Di'Anno fémjelezte korszakot is megidézik), ha jazzes, trip-hopos, helyenként indie-jellegű, vagy popos zenét játszanának női énekessel (Gaba Kulka a hölgy neve), azonnal keress rá a Baaba Kulkára. Akad a dalokban egy kis Portishead, Massive Attack, de helyenként 80's pop is érződik a feldolgozásokban, mellette kismillió zenei geg, ötlet nyűgöz le percről-percre. A dalokat ugyan kifacsarták és elemeire bontották, de mindegyik tökéletesen felismerhető, és az alapmotívumokat meghagyták, csak épp ízeire szedtek és áthangszereltek mindent. Tisztelettel nyúltak a Maiden dalokhoz, így elméletileg az ősrajongóknak sem lehet egy szemernyi kifogásuk sem – maximum az ízlésüktől távol áll ez a fajta zenei megközelítés.

Az egyik ultimatív slágerrel nyitnak, a The Number Of The Beast talán semmilyen formában nem lehet riasztó, még ebben a popos, jazzes, kiheréltnek tűnő bizarr átiratban sem. Az egyik legnagyobb slágert az Aces Highból gyártották, megszólalásig portisheades, minimalista trip-hopot fabrikáltak belőle. A Wratchildot '70-es évek-beli prog köntösbe bújtatták, fuvolával. A To Tame A Land egy igazán alternatív jellegű szaxofonszólót (szaxiszóló nemcsak itt van) kapott a keleties billentyűs témák mellé, a Prodigal Sont pedig mintha a hetvenes évek végének diszkókorszakából rántották volna elő (van némi '80-as évek-beli Queen-jellege, konkrétan az Another One Bites The Dust ugrott be), amit átúsztatnak a gitárszólónál hippirockba. A Flight Of The Icarust döbbenetesen szomorú és megindító líraivá változtatták végtelenül szimpla zenei kísérettel megtámogatva, és döbbenetesen működik, libabőröztetően szép lett. A The Clairvoyant elején még gyanús, hogy viszonylag keveset változtattak rajta, de ez a megnyugvás még egy percig sem tart, mert talán az egyik legnagyobb stíluskavalkádot hallhatjuk ebben a szűk öt percben. A Still Life konkrétan bárzene, ami bármilyen (igényes) füstös lebujban kellemes háttérzene lehetne. A legjobb azonban mégis az, hogy minden dalnak külön karaktere van, nincs két egyforma átdolgozás.

Az Iron Maident még most sem kedveltem meg, ám a Baaba Kulka tolmácsolásában kimondottan szívesen hallgatom ezeket a dalokat újra és újra, és ha lenne koncert, gondolkodás nélkül megnézném őket. Simán meglehet, hogy szemellenzőt viselőknél kicsapja a biztosítékot ez a pimasz megközelítés, de egy próbát mindenképpen érdemes tenni vele, hátha kinyílik a világ. Aki pedig szívesen megvásárolná cd-n ezt a tíz feldolgozást, bónuszként egy dvd-t is kap, amelyen vizuálisan is elálmélkodhat a lengyel társaságon. Talán a legjobb feldolgozáslemez, amit valaha hallottam, nincs üresjárat vagy melléfogás, és ugyan feldolgozáslemezt nem pontozunk, de ez megérdemelné a közel maximumot. Le a kalappal, komolyan!