Shock!

"Hogy is van ez, hogy brit létére a Balance Of Power saját hazájában szinte teljesen ismeretlen?" - teszi fel a költői kérdést a booklet írója. Hát, tényleg nehéz túllépni azon, hogy zenei ízlés tekintetében milyen mélyre süllyedt az az ország, ahonnan minden idők legnagyobb rockbandái származnak.

Ugyanakkor a BOP zenéjében szinte semmilyen brit íz nincs, de ennek persze semmi köze ahhoz, hogy miért is ódzkodtam egy darabig a csapattól. Ahogy valószínűleg sokaknak, nekem is ellenszenves volt az az információ, hogy mindenáron ragaszkodnak a művi dobhangzáshoz. De aztán a haverom addig erőltette a Heathen Machine-t, hogy csak belefüleltem, John K Geoff Tate-szerű hangját pedig, ezen énekstílus nagy rajongójaként nem tudtam nem a szívembe zárni. Persze, jó dalok nélkül mindez mit sem ér és mi tagadás, nagyon megfogtak a lemez zseniális témái. Aztán miután egyre többet hallgattam a zenét és Lionel Hicks dobostól is "számon kértem" emailben ezt az egész dobsound-dolgot (amire ő kimerítő szakmai értekezéssel reagált, melynek lényege az, hogy triggereltek a dobok - aki nem tudja, mi az, forduljon Szilvihez), kezdtem megérteni, hogy ez a koncepció így alkot kerek egészet: végül is ez a futurisztikus, hideg, gépies dob baromira passzol ahhoz a misztikus prog-power zenéhez, amit a BOP felvállalt.

Legalábbis a Book Of Secrets lemez óta, mert ugye a legelső album (When The World Falls Down) színtiszta AOR a kellemesen lapos fajtából - de mind az akkori, mind a későbbi irány is inkább európai és amerikai, semmint angol stílusjegyeket visel magán. Nem is beszélve arról, hogy a Book Of Secrets-szel együtt három lemezt feléneklő, az Államokból származó Lance King orgánumának gyökerei valahol Tony Harnell környékén keresendőek: nagyon hasított ez a hang is, főleg Tony Ritchie bőgős erőtlen próbálkozása után. Ez a pre-John K korszak abszolút végigkövethető a Heathenology gyűjtemény egyes lemezén, ugyanis a CD maximális kapacitását kihasználva innen válogat a banda, a booklet pedig természetesen lemezről lemezre végigveszi a történéseket, szerencsére sem az ömlengést, sem az észosztást nem vitte túlzásba a szerző kolléga.

A When The World lemezről hálistennek csak egy szám került fel mutatóba, az is a CD legvégére, az összes többi pedig Lance Kinges felvétel, még a Book Of Secrets japán bónusznótáját is megkapjuk. Úgyhogy ez a hetvenvalahány perc tökéletes kedvcsináló az érdeklődőknek. Jómagam ugyan ki nem állhatom a válogatásokat, de mi tagadás, párszor végigment ez a CD is: annyira jók ezek a dalok, hogy egyszerűen nem volt szívem kivenni a lemezt. És ezzel így lesz minden Crimson Glory, Malmsteen, Dio, Operation korszakos Queensryche rajongó, aki eddig nem figyelt volna oda a bandára, és érdekelné valami olyasmi zene, amely mindezen hatásokat mesterien ötvözi anélkül, hogy bármelyiket konkrétan másolná. És hogy mindez Angliából érkezik a 2000-es években... döbbenetes!

Mivel sajnos John K időközben szintén kiszállt a BOP-ből másik csapata, a Biomechanical miatt (érthetetlen, hogy nem lehet összehangolni a két dolgot, elvégre egyik zenekar sem hiperaktív), nem csak a monstre anyag első fele hivatott megidézni a múltat, hanem az egész - persze ezt a készítés során nyilván még nem tudták az alkotók. Mindenesetre óriási jelentősége van az első BOP-koncertanyagnak, különösen mifelénk, hiszen jómagam például el nem tudtam képzelni, milyen lehet a csapat élőben. Hát, nem csalódtam: gyilkosak!!! Az már önmagában nagyon állat, hogy hagyományos dobbal szólalnak meg a dalok, de baromira tetszik az egész koncerthangzás is, amely által új értelmet nyernek a dalok, legyen szó akár Heathen Machine-es, akár korábbi, Lance King nevével fémjelzett szerzeményekről (nincs amúgy átfedés a válogatás és a koncert tartalma között). John K természetesen élőben is király, ez nyilvánvaló. Egy dolog nem tetszik, ez pedig a közönségzaj: furcsán kevert, kicsit a Kiss Alive III. lemezére emlékeztet, annál is inkább, mert a konferanszok is csekély természetességgel bírnak, olyanok, mintha utólag tették volna őket ötletszerűen. Persze ez nem megy a zenei élvezet rovására, de azért elég viccesen hangzik a több ezres arénát imitáló közönséghang, mikor nyilvánvalóan max. PeCsa méretű helyeken szokott játszani a banda.

Éppen ezért szerencse, hogy a koncertet nem csak a második lemezen hallgathatjuk meg, hanem rögtön utána meg is nézhetjük a harmadikon, amely egy komplett DVD. Akárcsak a Rage From The Cradle To The Stage anyaga esetében, itt is kiegészíti egymást a kép- és hanganyag: az élmény úgy teljes, ha mindkettőt látjuk/halljuk. Ráadásul itt a bootleg szekcióban néhány tényleg 100%-osan élő fellépésbe is belenézhetünk: ebből kiderül, hogy a zenekar teljesítményén szerencsére semmit nem kellett javítani az utómunkálatok során, és kapunk némi ízelítőt abból, milyen volt Lance élőben (elárulom, ő sem gyenge). További extraként pedig van interjú Tony Ritchie-vel, Lionel Hicks-szel és a gitáros Pete Southernnel (ők hárman a zenei agytrösztök): beszélnek a banda történetéről és arról, hogyan dolgoznak. Persze John K is mesél magáról, a már említett bootleg/backstage részben pedig az is kiderül róla, hogy nem is teljesen komplett.

Ne feledkezzünk meg Leon Lawson kisegítő billentyűsről sem, aki hivatalosan ugyan nem tagja a bandának, de évek óta dolgozik velük lemezen és élőben; és aki ismeri a BOP-t, nagyon jól tudja, milyen fontos szerepe van zenéjükben a monumentális szintitémáknak. Mondjuk amikor a koncert közben éppen ő szólózik, még véletlenül sem fókuszálnak rá a kamerák - na ja, hát nem biztos, hogy az operatőrök értenek a zenéhez, még szerencse, hogy a gitárszólóknál azért tudták, hova kell figyelni, hehe. Egyébiránt pedig nem ártott volna legalább angol felirattal ellátni az interjúkat, ugyanis nem könnyű megérteni azt a motyogó brit akcentust, amivel BOP-ék beszélnek (még a nem anyanyelvű John K mondókája érthető a legjobban) - érdekes, hiszen a kiadó is német és Európában messze Németországban a legerősebb a rajongótábor.

Apropó, ha már a rajongótábornál tartunk: örömteli látvány az angol és amerikai közönség is. Bár többnyire fesztiválfellépésekből látunk részleteket (Bloodstock, Progpower), azért igen sokan vannak mindenhol, mindenesetre többen, mint nálunk lennének egy hasonló rendezvényen. Mindig jó érzés szembesülni azzal, hogy angolszász területeken sem minden csak Ozzfestből meg Kerrangből áll...

Amellett, hogy nem lehet eleget siratni John K-t, kíváncsian várom mind a Biomechanical új lemezét, mind a BOP új énekesét. Állítólag már megvan az utód, reméljük vele ugyanolyan nagyszerű új korszak következik, mint amilyet a Heathenology lezár. Ha nem, akkor is megmarad a dicső múlt: négy klasszikus lemez és ez a rendkívül igényes kivitelezésű, old school dupla CD-tokba csomagolt (emberemlékezet óta nem láttam már ilyet!) retrospektív kollekció.