Nem nagyon szeretem, ha „lélektelenségről" beszélnek egyik-másik zene kapcsán, de az igazság az, hogy a Masterplan kapcsán valahogy nekem is mindig ez jutott eszembe. Egyszerűen nem bírtam rákattanni a bandára, hiába vagyok óriási Jorn rajongó és hiába a Grapow-Kusch éra Helloween lemezei a kedvenceim a tökfejes csapattól. Óriási zenészek, óriási zene, de valahogy nem tudott úgy megfogni, ahogy az érintettek más produktumai – koncerten sem.
Nem csoda hát, hogy nem különösebben érdeklődtem Uli Kusch énekesnős projektje iránt sem, amely miatt végül a Masterplant is otthagyta nemrég. Aztán annyit mondogatta mindenki, hogy ez milyen jó, még a tradicionális stílusokat általában messze elkerülő főszerk. is, hogy csak felkeltette az érdeklődésemet a Beautiful Sin.
Meg is jött nemsokára a „remek", dalokat egymásba keverős promólemez, és akkor látom csak, hogy Uli nemcsak Masterplan-béli kollégáját, Axel Mackenrott billentyűst, hanem nagy kedvencemet, Jorn Viggo Lofstadtot is, a Pagan's Mind gitáros-főnökét (és Jorn mester állandó partnerét) is bevonta a munkába. Nocsak, ez már több is, mint érdekes! Kíváncsian vártam az énekhangot is, hisz ami miatt még fáztam a dologtól, a női ének ténye volt, de Magali Luyten őserejű, szenvedélyes rockhangja minden félelmemet eloszlatta. Itt bizony szó sincs operásan, kislányosan daloló énekeslánykával kiálló gótikus cicababa-metalról meg egyéb szarságokról!
Ami itt hallható, az tulajdonképpen olyan, mintha egy női Masterplan lenne, kicsit modernebb, agresszívebb formában, több progos behatással – na persze ez Viggo jelenléte miatt nem is csoda. Elég csak meghallgatni a promo cd-n nyolcas sorszámot viselő, instrumentális Brace For Impactot, ilyen nótát a Masterplan pl. sosem írna. Ne merüljünk azonban el az instrumentális pillanatokban, amikor Magali olyan dallamokat hoz, hogy az csoda! A lírai Closer To My Heart páldául egyszerűen fantasztikus; a Pechvogel (nem kell aggódni, csak a címe német meg egy szó a refrénben) meg az érem másik oldalát képezi: itt hallatszik, hogy ha a hölgynek kedve lenne, akár végig is tudna hörögni egy egész lemezt (szintén nem kel aggódni, nem teszi, csak baromi agresszív az énektéma).
Brutális nóta a Metalwaves is, sokkal izgalmasabb zenei megoldások vannak benne, mint azt a klisés cím alapján gondolnánk, a refrén meg egyenesen szenzációs. Egyébként a hangfalakat feszítő energia, az elsöprő dinamizmus már a lemeznyitó Lost alatt elszabadul és Magali hangján szárnyalva le is taglózza a hallgatót. Szerencsére ezt a nótát és a második This Is Not The Original Dreamet nem kurtították meg, így a két zúzós dal jól megadja az alaphangulatot. Uli brutálisan gyomroz, gépies, hideg soundot kaptak a dobok, de a faszi technikás stílusa azon is átüt. Viggo riffjei (csoda-e??) a Jorn szólóanyagokat és a Pagan's Mind hangzást idézik, olyan az egész, mintha semmi mást nem tűzött volna ki célul, minthogy riffelve sikálja le az ember fejét. Ha azonban sokat hallgatjuk a dalokat, előjönnek a finom díszítések, szólók is – ha az ízlésesen, ésszel odatett, izgalmasan elővezetett, de a zenén semmit sem puhító billentyűket is hozzávesszük, bizony példamutató csapatmunkával találjuk szemben magunkat. És újra csak Magali zseniális dallamai: Take Me Home, I'm Real (basszus, ez egy női Jorn!), Give Up Once For All (ilyen lenne Doro, ha tudna énekelni) – állat!
Érdekes, valamiért első hallgatáskor nem különösebben fogott meg a lemez, ma pedig már jobban is szeretem, mint a két Masterplant. Azt kell mondjam, a Beautiful Sin ismeretében nem bánom a szakítást, ráadásul Grapowék is mindent elpusztíthatnak Mike Terranával a doboknál. Izgalmas idők következnek!
