Shock!

Jean Beauvoir igazi ikon a dallamos hard rock hívei körében. Szupersztár ugyan sosem lett az annak idején a legendás The Plasmaticsben, Wendy O'Williams jobbkezeként elhíresült énekes/multihangszeres, de a '80-as években szólókarrierje mellett stabil dalszerző partnerként segítette többek között a KISS-t és a Ramonest, dolgozott többek között Prince-szel, Lionel Richie-vel vagy Debbie Harryvel is, sőt, még Michael Jackson is csábítgatta, csak valami miatt sosem jött össze a dolog. Jean emellett saját bandáival, a Voodoo X-szel, illetve később a Crown Of Thornsszal is maradandót alkotott: előbbi formáció 1989-es, The Awakening című anyaga, illetve utóbbi 1994-es debütje nálam örök kedvenc, a stílus gyöngyszemei közé tartoznak. A legkönnyebben fekete bőrszínével éles kontrasztban álló, kihidrogénezett irokézfrizurájáról megismerhető Beauvoir elsőrangú dalszerző, óriási énekes és hangszerelő, és azzal a jó hírrel szolgálhatok, hogy új lemeze alighanem a legjobb produktuma az elmúlt két évtizedben.

Mindez persze nem véletlen: Jean mellett a jelenlegi projekt másik oszlopa az a Micki Free gitáros, aki annak idején közösen írta meg vele az említett egyes Crown Of Thornst, csak aztán idejekorán lelécelt, és szólókarrierbe kezdett. Ezen persze nincs nagyon mit csodálkozni, mivel az az anyag már pont későn érkezett ahhoz, hogy nagyot robbanjon, és hiába tették tele olyan nótákkal, amiket simán oda lehetett állítani mondjuk a '80-as évek KISS-ének legjobb pillanatai mellé, a grunge-láz kellős közepén ilyesféle zenével, Jean harsány imázsával maximum gúny jutott nekik osztályrészül. Számomra nem is teljesen világos, hogy ha már így együtt nyomulnak, miért nem Crown Of Thorns néven jött ki a végeredmény, de ez végső soron mindegy – akit az a név csalogatna, az Beauvoiréra is ugyanígy felkapja majd a fejét. Kár, hogy ilyen kevesen vagyunk...

Jean és Micki egyébként nem árul zsákbamacskát, és direktben is a '94-es album folytatásának ígéri az American Trasht. Az efféle promószövegekre az ember hajlamos legyinteni, ebben az esetben azonban nincs szó lufifújásról: a lemez már-már meglepően jó. Nem mintha Beauvoir bármikor is szart csinált volna, de a Crown Of Thorns néven kihozott, kissé eseménytelen utóbbi albumokkal – például a legutóbbi, 2008-as Faithtel – vagy a poposabb szólóprodukciókkal összehasonlítva azért elég jelentős a különbség. Nem biztos, hogy ez kizárólag Free érdeme, de tuti, hogy dalszerzésileg neki is oroszlánrésze volt a kiváló végeredményben, gitárjátéka pedig önmagáért beszél. Ha valaki úgy nyomná a kezembe ezt a lemezt, mint az egyes Crown Of Thorns annak idején megírt és felvett, de fiókban maradt folytatását, bizony simán elhinném, hogy igazat beszél, és ez nagyjából mindent el is árul a lemezről. Amennyiben tehát szereted a '80-as évek hard rockját – jó, örülj: hajmetalját –, annak is a melodikusabb, erotikusabb töltésű, néhol az AOR határterületein kalandozó verzióját, gyakorlatilag biztos befektetés az American Trash.

Ha soha semmit nem hallottál volna Jeantől, talán a '80-as évek KISS-e a legbiztosabb közelítési pont, de Beauvoir stílusa ettől függetlenül is nagyon jellegzetes, és ma is mocskosul ért ahhoz, miként kell megírni és meghangszerelni egy dalt. A hangja pedig leginkább olyan, mintha Glenn Hughes soulon edződött torkába beleoltanád Paul Stanley kissé nazális tónusát, lazaságát, és ezek a párhuzamok a színvonalra nézve is állnak. Ennek megfelelően ez egy irgalmatlanul fogós melódiákkal, hatalmas stadionrefrénekkel, heroikus gitárszólókkal és tulajdonképpen végig izmos dalokkal telerakott anyag, tényleg az egyik legerősebb produkció, amit az utóbbi években szerencsém volt hallani ezen a vonalon. Világot persze nem vált, nem is válthat, hiszen ez a műfaj ebben a formában soha többé nem lesz már a tömegek muzsikája, de ez teljesen mellékes is: a stílus megmaradt hívei elégedetten dőlhetnek hátra az itt szereplő szerzemények hallatán. A némi epikus érzést sem nélkülöző, finoman hullámzó riffre épülő, hatalmas Jean-dallamokkal operáló Angels Cry nyitás, a csodálatosan meghangszerelt Just Breathe megaballada, a legdögösebb Shotgun To The Heart, a bluesosan jammelő Cold Dark December vagy a legszebb Voodoo X-emlékeket felidéző It's Never Too Late garantáltan mindenkit kenyérre ken majd, aki csak valaha is szerette Jeant (aki amúgy az ének mellett gitározott, basszusgitározott, billentyűzött és dobolt is a dalokban), Free pedig az egész anyagot telepakolta szikrázó szólókkal, ízes, libabőrös díszítésekkel.

A béna és igénytelen borítóért kár, de ennek ma már úgysincs nagy jelentősége, szóval nem is kötözködöm rajta. Nálam eddig az év egyik legjobb lemeze az American Trash, dallampártiaknak csakis ajánlani tudom.