Shock!

A gyöngyösi Beyond hazánk egyik legpatinásabb thrash zenekara, akik már több mint húsz éve nyomják az ipart. Hihetetlen, nem igaz?! Új lemezük nemes egyszerűséggel Thrashként látott napvilágot, és ha valakik, akkor ők tényleg megtehetik, hogy mindennemű köntörfalazás nélkül, nomen est omen alapon ezt a lemezcímet használják.

Nyilván nem meglepetés, hogy a cucc régisulis thrash metalt rejt, a műfaj aranykorának kritériumai szerint. A pusztító gyors témák mellett tehát Beyondéknál ugyanúgy kötelező elemként szerepelnek a dallamos gitárszólók, a fogós énektémák és az emlékezetes riffek is.

Minderre rögtön tökéletes példa a nyitó Lélekhullás, meglehetősen Testament-hangulatú intrójával, melyet egy remek, szintén eléggé Bay Area kompatibilis riff követ. A refrén is jó, az egész nóta rendben van csakúgy, mint a kettes Emberi ördög is, melynek a kapkodósabb középrésze annyira mondjuk nem jön be, de a nyitó középtempó azért meglehetősen ott van. A lemez elején tehát minden oké, később azonban kiütköznek azok a problémák, melyek valamelyest lejjebb lohasztják lelkesedésemet.

Egyikük mindjárt be is üt az Ördögi Járgánnyal. Nevezetesen a lemez szövegeivel támadt gondom néhol, így ebben a dalban is, mely konkrétan egy Trabantról szól, és rendben van, hogy egy csipetnyi humor sosem jön rosszkor, azonban a megvalósítás kifejezetten gázos. Sajnos nem ez az egyetlen: lásd még pl. Sávét nyomok, ha menteni akarok. Időről-időre előfordul pár téma, szófordulat, amelyeken talán nem ártott volna még agyalni kicsit.

A másik negatívum az énekes/gityós Para, akinek tényleg totál anti-hangja van. Ennek ellenére a korábbi anyagokon kifejezetten jó megmozdulásai is voltak, a Thrash esetében viszont ő a gyenge pont, énektémák terén teljes az ötlettelenség a lemezen. Azért is furcsállom ezt, mert anno a Tömik a fejeden Para százszor ötletesebben vokalizált, de most valahogy minden egyes dalban ugyanazt hozza. A Felszínes láz dallamos próbálkozásain is lehetett volna bőven csiszolni, de értékelendő, hogy ebben legalább valami mással próbálkoznak. Ebből a szempontból sokkal erősebb a Sávét nyomok, ami viszont pont szövegileg gyengécske.

Amennyiben azonban fenti negatívumokon túlteszi magát az ember, úgy a műfaj szerelmeseinek a Thrash totálisan élvezhető, hiszen a hangszeres játék tényleg minden igényt kielégít. Szerencsére a hangzás is passzol a muzsikához – a neothrash csapatok döngölős soundja helyett itt régisulis, horzsoló gitárokra építő a hangzás, mely kifejezetten jót tesz a daloknak.

A lemez erőssége egyértelműen a gitárjáték, hiszen az ötletes riffelés mellett dallamos díszítésekre, apró finomságokra is futja Babutól és Parától, ld.: Felszínes láz. például. Gitárjáték szempontjából kedvenceim a Félelem hóhérai és a Szent, te is adakozz, de a Nem volt még 17 eleje is nagyon tetszik, annak ellenére, hogy picit talán túlzottan is Legacy; ráadásul a szólója sem szokvány-thrash, benne van egy nagy adag feeling a nyolcvanas évek dalalmos bandáinak világából is, egyszóval tényleg pöpec darab.

Végső konklúzióként talán az vonható le, hogy legközelebb kicsit változatosabb Para-témákkal, jobb szövegekkel, kettővel kevesebb nótával egy még erősebb lemezt hozhat össze a Beyond. Valljuk meg, fentebb részletezett hibái miatt a Thrashből hatvan perc egyelőre kicsit sok.