Kicsit meglepett, hogy alig egy évvel a Section X után máris itt az új Beyond Twilight lemez, de mivel korunk elmebeteg zongoristája, a dán Finn Zierler kétszer már meggyőzött zsenialitásáról, nem nagyon aggódtam amiatt, hogy esetleg rossz lemezt készít. Később kiderült: nemhogy nem rossz a lemez, de ez lett a Beyond Twilight zenekar (mert Finn bizony zenekarnak tekinti projektjét) legjobb, legmonumentálisabb, legkomplexebb munkája, etalon a következő évek prog metaljára nézve.
Nem nagyon kívánok belemászni a művészi koncepció feszegetésébe, ehhez én laikus vagyok, bizonyára megvan a maga oka annak, hogy miért szedtek egyetlen 37 perces dalt 43 részre, és hogy miért javasolja Finn a shuffle üzemmód használatát lejátszáskor. Ha pusztán a külcsínt nézzük, a borító és a booklet valóban művészien magával ragadó; a belbecs, tehát a zene, a tulajdonképpeni lényeg pedig tényleg fantasztikus. Aki ismeri a BT zenéjét, az kb. tudja, mire számíthat, hiszen Finn muzsikája ördögi elegye a progresszív és a klasszikus doom metalnak - itt pedig minderre rátesz még egy lapáttal: még betegebb, még megtekertebb, még kifacsartabb lett a zene, ugyanakkor még alattomosabban telepszik rá a hallgatóra. Akinek csak egy icipicit is megtetszik, vigyázzon, mert hetekig nem szabadul a zene hatása alól.
Egyetlen dalról beszélünk tehát, kiemelni max. bizonyos részeket lehet, de véleményem szerint jobb egészében vizsgálni az albumot, hiszen hallgatni sem lehet másképp. Finn mesterről nem nagyon tudunk már újat mondani, amit csak lehet, kiprésel a billentyűs hangszerekből: a zongora, orgona és a különféle szintetizátorok egy pillanatra sem nyugszanak meg, ám a gitár- és súlyközpontúság egy pillanatra sem változik, ez itt nem Artension, Royal Hunt, de még csak nem is Time Requiem, itt a neoklasszika helyett a sötét, komor gótika, urambocsá horror-hangulat kerül inkább előtérbe. Időnként mintha csak valami gonosz Tim Burton-film zenéjének bemetalosított verzióját hallgatnánk. Máskor pedig King Diamond hangszeresei jammelnek a Nevermore-ral, de a sűrű billentyűs aláfestés miatt még ez a párhuzam sem állja meg teljesen a helyét, noha szívesen venném, ha legalább minden tizedik KD és NVRMR rajongó felfedezné magának a BT-ot. Sötétségben, mélységben, zeneiségben a BT ugyanis simán vetekszik eme nagyságokkal, míg pl. a Therion ehhez képest mindig is popzene marad...
Társai kiválasztásában sem bárgyúskodik dán barátunk: a BT felállása a kezdetek óta gyakorlatilag változatlan, bár azzal, hogy három lemezen három énekes szerepelt, nem sok csapat büszkélkedhet, mégis, ennek semmi jelentősége nincs. Zseniális torkokban a fagyos Észak tudvalevőleg nem szűkölködik, tehát semmi probléma nem akadt Jorn Lande és Kelly Sundown utódjának felkutatásával: Björn Jansson a Tears Of Anger nevű svéd prog power bandából érkezett és finoman szólva méltó utódja lett a korábbi BT énekeseknek. Ezerszínűen énekel, hangja néha Mats Levént idézi, de a 31-es track környékén Jornos figurákat is elsütöget, sőt, a durvább énektémák sem idegenek tőle. Mindezt persze hörgés-károgás nélkül, ami megint csak alátámasztja azt az állandóan (haha, pl. a Section X ismertetőjében) szajkózott okosságomat, miszerint tiszta énekkel is ki lehet mindent fejezni. Persze bizonyára lesznek olyanok, akiknek pont egy kis hörgés hiányzik majd a zenéből... Mindenesetre nagyon sürgősen be kell szereznem a TOA lemezeit is, főleg, hogy honlapjukon már belehallgattam igencsak állatnak tűnő zenéjükbe.
Veszélyesen év lemeze-gyanús nálam a For The Love Of Art And The Making. Elejétől végéig hibátlan: izgalmas, felkavaró, súlyos, szívbemarkoló; tulajdonképpen fáj, hogy a 43-as track után nem folytatódik. Persze a maga nemében ez így tökéletes, ha pedig az utóbbi 10 év össz-metal termését vesszük alapul, akkor is kiemelkedő alkotás.
