Billy Graziadei semmit nem bízott a véletlenre, új zenekara kapcsán ugyanis tényleg csak az nem asszociál a Biohazardra, aki az elmúlt három évtizedet egy lakatlan szigeten töltötte. Persze Billynek minden joga megvan hozzá, hogy a már régóta ismeretlen státuszban leledző anyazenekar egyfajta folytatásaként utaljon saját produkciójára. Hiába volt ugyanis mellette a kezdetektől Danny Schuler, a Biohazard felállásában szintén állandóságot jelentő dobos, Evan Seinfeld távoztával egyértelműen Billy vált a csapat arcává. Ettől még persze a BillyBio ugyanolyan béna zenekarnév, amilyen a MaxSepu, a PhilPant vagy a WarrelMore is lenne, de ez legyen a legnagyobb gondunk. Biztos, ami biztos, még narancssárga tokba is csomagolták a Feed The Fire-t, szóval a marketing egyértelmű: „Szereted a Biohazardot? Ez itt tulajdonképpen az, vedd meg!"
Túl nyilvánvaló talán az üzenet, de igazából teljesen helytálló, a Feed The Fire ugyanis abszolút a klasszikus Biohazard-értékek mentén született, és színvonalban is simán odatehető az utolsó Bio-cuccok mellé. Tény, hogy nem egy instant klasszikus State Of The World Address, de Billy is 50 éves lassan, a Bióban pedig rajta kívül is igen markáns arcok voltak, szóval nem is érdemes ezt a haverok (köztük a suicadeles Ra Diaz) segítségével rögzített cuccot a húsz-harminc évvel ezelőtti fénykor lemezeihez hasonlítgatni.
A lényeg úgyis ennyi: a Feed The Fire simán megáll a lábán, és igazából száz százalékos kópiának sem lenne fair nevezni, minimálisan ugyanis azért el-elkalandozik néha. Míg mondjuk az Untruth hallatán magától megjelenik rajtad a biológiai veszélyt jelentő ikon tetoválása, addig néhol olyan dallamosabb dolgok is előfordulnak, amik az anyazenekarnál nem feltétlenül fértek volna bele. Ettől még az összkép alapján teljesen egyértelmű, hogy a BillyBio a régi fanokat hivatott kiszolgálni, a dalok többsége pedig megfelelően erős is ehhez. A színvonalról pedig talán az árulja el a legtöbbet, hogy már első hallgatáskor totál megvoltak azok a dalok, amiket Billy tavaly ősszel elnyomott az A38-on, de egyébként is viszonylag kevés a töltelék a tizenhárom trackes anyagon. A lemez eleje kapásból marha erős: az adrenalinbomba Freedoms Never Free, a fogós címadó, a csordavokálokkal operáló No Apologies, No Regrets, és a himnikus, azonnal fülbe ülő Generation Z mind hibátlan cucc, és szerencsére később is bőven akadnak kifejezetten ütősre sikeredett darabok (lásd STFU vagy Enemy), amikből simán lehet hosszútávú koncertfavorit.
Persze, ha régi Billy-fan vagy, a lemezen hallható riffek, énekdallamok és vokálok egy jó része ismerős lesz már, de arra is nagy összegben mernék fogadni, hogy ez egy percig sem fog zavarni. Ez ugyanis egy Biohazard-rajongóknak készült jó kis Biohazard-lemez, amíg az igazi Biohazard nem aktivizálja magát újra.
Hozzászólások